Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
össze. Mihelyt versalkotás közben eddig a mítoszzónáig el tud jutni, mindjárt feszültséggel teli, feloldásra váró problémavilágba érkezik. Ugyanakkor ez a mítoszzóna veszélyes terület. A műalkotásért esetleg a személyes sors-sérüléssel kell fizetni. E költői típus ars poeticája áldozatok neveivel teli. Ezt ő maga tudja a legjobban. „A Confessional Poetry: önvallomás-költészetet jelent. A költő foltáija a saját maga vagy legközelebbi hozzátartozói életét, gyötrelmes vagy szégyenteljes intimitásait, amelyek eddig csak a pszichoanalitikusok pamlagján hangozhattak el, és a doktor titkos jegyzőfüzetében rögzítődhettek. A gépcivilizáció világa, a ginsbergi Moloch súlyos, szinte halálos beteg. A betegséget pedig csak akkor lehet gyógyítani, ha előbb fölfedezzük a kórokozót, a vírust. A legfinomabb, a legérzékenyebb lények sérülnek meg a leginkább, ezért éppen ők a legkitűnőbb kísérleti nyulak e vírusvadászatban. Ok kerülnek végül is elmekórházba. De a zseniális sérült, beteg lelkek irodalmi megnyilatkozásai még a maguk félelmes, iszonyú valóságában is gyógyító hatásúak, hiszen a szenvedést, a lelki fölbomlást helyettünk élik át, és utóbb körfolyamatuk úgy hat ránk, mint a védőoltás.” Ebből a szempontból rendkívül érdekes József Attila-inter- pretációja: „Itt van például József Attila csodálatos végső önvallomás-költészete, amelyben feloldatlan anya-komplexumának gyötrelmeit tárja föl. O Pokolra szállt, és onnan már nem jött föl. De minket nem húz le magával, éppen ellenkezőleg: fölemel és megtisztít”. Jánosy amikor még védtelen volt a démóniával szemben, akkor a történelmi kihívás, a környező szörny-valóság kompenzálta a veszélyt. Nem sajátos őrültségtől, de éppen a környező világ nyomasztó szörnyűségétől volt depressziós egész környezete. Ami egyéni veszélyeztetettség volt, az feloldódott a közös veszélyben. Amikorra pedig személyes alkataként szembesült ezzel a démóniával, amikorra számára ars poeticaként tudatosul ez a költői gyakorlat, - akkorra már emberileg kiegyensúlyozottá vált, költőileg pedig megtanulta a kompenzálás módozatait. Jánosy úgy néz szembe életünk démóniájával, hogy személyében már mentve marad ennek káros-vonzó-pusztító hatalmától. 0 már nem a démóniával, csak annak hatásaival, pusztító-roncsoló tetteivel szembesít verseiben. Persze közben — és épp ez az óvatos-félő tapogatódzás a leginkább izgató költőiség benne - állandó visszarettenésre készen leltározza a romokat, a roncsokat. Állandó kompenzálás ez a költészet. Állandó félelem. Elég egy emlék, vagy egy kép (például Illés Árpád Ophéliája), hogy ismét gátat törtjön a démónia, mint a Kőszobor, az elmúlt bűnök emléke visszajön a múlt. Vele szemben a csak versírás, a kulturális példa, a versben inkább esszét teremtő békevágy állhat. A költő démónia helyett most költészetet akar, és az emlék is, a mást emlegetés is sokszor csak pót- cselekvés. De ahogy korábban a beleélés vágya egy nagy látomásban lobbant fel, Rákóczit idézve, úgy most az emlékezés a megbékélés költészetét is hozhatja. A démon távozása talán egy új hangnak, a nyugalomnak előhírnöke? Ki voltam én, tőlem mind távolabb van. A létem parttalan, eseménytelen. Nem üldöznek, nem ölnek álmaimban. Nem járat poklot velem érzelem. Hová lett énem? Leng az őszi Napban, ködlő fákon mint madár szárnya cikkan, mint molnárka szalad a tó selyem tükrén, megül a virágkelyheken. Ekkor azt írja, Juhász Gyula és Arany János a példája. Miután a maga Na Conxy Pan-verseit megírta, Arany öszikéi adják az új ihletet? És aztán minden elölről? Hiszen ott van aztán az Egy idegösszeomlás följegyzései. 405
