Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Kabdebó Lóránt: A költő a líra történetében - a 75 éves Jánosy István költészetéből
költészetté emelik Jánosy verseit. A diszharmónia vállalása. Rákóczi összes pozitív kapcsolata diszharmonikus: anyjával, szerelmeivel, feleségével, barátaival, népével; és összes negatív kapcsolata: harmonikus. Ahol valódi kapocs köti: ott az ellenkezéssel kezdi, az elégedetlenséggel, ott démóniáját szabadon eresztheti. Ahová kényszer engedelmesség fűzi: ott alkalmazkodni kényszerül, itt ö tanulja ki a másikat, hogy kedvében járhasson, gyanakvását fel ne keltse. Jánosy Rákóczija az örök megoldatlansággal szembesülő ember, aki démóniájának és veszélyeztetettségének egyszerre van tudatában, és eszerint él merészen és meggondoltan, fegyelmetlen fegyelemben. Indulása inferno: Munkács ostroma és anyja szerelme mostohaapjához, élete jelenetei sorozatos bukások, melyekben fokozatosan tudatosodik, hogy magányosan kell léteznie, de minduntalan társak segítik is, akikre szüksége van, akikben meg kell bíznia. Ez a legbenső paradoxona: végletes magány önmagában és állandó kapcsolattartás a külvilággal. Jánosy a Vallomások Rákóczijában megtalálta a jellegzetes huszadik századi antihőst. Elbeszélő költeménye így lehet látszat szerint csak egy korszak jellemző dokumentuma, de egyben az egyik legjellegzetesebben e századi lírai személyiséglátomás. * A hatvanas évektől azután a démóniának az a pacifikálása mintha mechnaikussá válnék. Az őrük béke álmai köteteim 1960-ból árulkodó. Portréi már nem költői erőinek koncentrálásából születnek, csak poétikai gyakorlatból. Hasonlóképp életképei, amelyek a megnyugvás deklarálásai. Hol folytatódik akkor költészete? Ahol a démóniának szublimálása folytatódik - ismét egyszerre jelentős verset és kötetet is jelölve -: az áldozat átélése a Kukorica Istennő (1970), és a régi áldozatok felidézése A kővendég (1977). Ennek a két szempontú versalkotó módnak ihletett összegzése (a gyűjteményes kötetben ugyan nem szereplő) Claudia című verses drámája. És ennek az időszaknak a programverse a Ne adjuk alább... Apró portrékból áll össze a vers, ahogy festőbarátjának, Sikuta Gusztávnak sorolja a múltat. Mint ez is: Sunnyogva, vacogva-citerázva, mint kismajom anyjához, úgy bújt hozzád az ágyba, mintha belerágná magát mellkasodba. Majd sikítva az ablakot nyitogatta, s már rúgta is el magát tág három emeletnyi mélybe. Még elkaptad a ruháját. New Yorkban te már nem voltál vele, mikor a huszadik emeletről... És így tovább. A háború után, történelmünk mélypontján korszerű megszólalás volt a pusztulás biológiai leltározása. Akik azt átéltük, a démónia belénk ivódott, bennünk él tovább, „így táncolunk végig az ébrenlét, s álom határán”. Mint Jánosyból egy ciklus erejéig a háború után, vagy ahogy most, emlékeiben összefogja, leltározza az áldozatul esetteket. Külön tanulmány tárgya lehetne Jánosy költészetében a tárgyi motívumok és költői képek állandó vissza-visszatérése-jelenléte. Egy-egy kép, egy-egy személy története, egy-egy szóhasználata állandóan jelen van verseiben, és ez mintegy hálóval fogja össze egész költészetét. Tulajdonképpen él benne egy költői cselekvési mechanizmus, amely versbe rántja a belsejében élő motívumokat. Jánosynak van egy saját belső mítosza, amely az évek során dúsítódik, gazdagszik, amely korábban látomásokból, álmokból állt, utóbb személyekből és hozzájuk fűződő történetekből tevődik 404
