Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 5-6. szám - Takáts Gyula: Az igazi poézis keresése Berzsenyi-Hölderlin-Kazinczy-párhuzamok
mazását Hölderlin 1798-as levelében találjuk: „Hisz sokan elpusztultak már, akik költőnek születtek. Nem élünk költői égöv alatt. Ezért tíz ilyen plánta közül alig nő fel csak egy is.” Mintha Shelley, Byron, Keats, Puskin, Lermontov s a maga sorsát is előre jövendölné és Csokonaiét és Petőfiét és az elhallgatott keserű mosollyal „recensealgató” Berzsenyiét is. E levelét Hölderlin írhatta volna nemcsak fivérének, de épp Berzsenyinek, mert ismeretlenül is, így fogalmazta meg ezt a hangot a rokon lelkű Berzsenyi A költő és a sors című versében: Honnét van, hogy az ég, a fátum vagy görög Ate Majd minden jámbor költőt és büszke genieket Annyira üldöz most, hogy azok majd mind siralommal Töltik el a Helikont s civakodnak fátumáikkal? S egyenesen magára fordítva: Engem is üldöz az ég, a fátum, vagy görög Áté... Üldöz s faggata már pólámban, s faggat örökre, Mint minden jámbor költőket s büszke genieket. Egy hangvétel, egy világérzés, melyből a kiutat keresi a két költő a nyomasztó égöv alól. És „a kielégületlen” becsvágy éppúgy „búskomorrá” teszi Hölderlint, mint Berzsenyit, mert emberi és költői becsvágyuk egyként sértett is. Sükösd Mihály szépen érzékelteti azt a lelki nyomást, amit a szeretetre vágyó és barátságot sóvárgó Hölderlin Schiller „fölényétől” szenvedett. Tegyük ehhez még ráadásul Goethének a Hölderlin zsenijét fői nem ismerő tartózkodását is. Hasonló ez Berzsenyinél is. Az ő búskomorságát élete végéig táplálta furcsa viszonya Kazinczyval, megtetézve a gyógyíthatatlan Kölcsey-kritika csapásával. Mintha csak a sors, a „görög Áté” eszköze lett volna Kölcsey rossz kritikája. Berzsenyi a személyében és a tehetségében megsértett embert és virtust és a poétát magát marcangolva nehezen tudta fegyelmezni. Érthető. E támadásban nemcsak a magyar literatúra egyik irányát, de magát a magyar poézist is megtámadva látta. Egyben pedig mert engem a „természet teve poétává” megítélése alapján a született és nem a lett költőtípust is védelmezi a „vers- jártókkal” és „hangicsálókkal” szemben. Egy költői világ és versízlés és életstílus védelmére kel az ellen, amely mindig is jelen van az irodalomban. Tehát nem magáért fog tollat, föladva lelkében áldozatul a versírás örömét és gyógyító varázsát is... Berzsenyi az eszményeit: a használni vágyást, a magyar irodalom ügyét, a magyar poézis menetelét, a költői tettet, a barátságot és az észt és a jót és a tartózkodó erényt látta megtámadva Kölcsey kritikájában. Idegbetegsége fóllángolt, a magányt még inkább magára húzta ez a lávázó, Wesselényi-típusú, Kazinczy szerint is „csupa tűz, csupa erő, csupa érzés” lelkű költő. Rajongásában és eksztázisaiban és komor esztétikai elmerültsé- gében egy olyan típusú magyar Hölderlin alakult ki, akinek elméje mindvégig világos, de lelke teljesen elsötétült. Egyetlen menekülés mindkettőjüknél a műben megteremtett boldog és szabad és szép világ. Ott, a nagy kortársak között is magányos Hölderlin álma épp az, mint itt, a szérűn és berekszélben egyedül álló Berzsenyié. Hölderlinnél 386
