Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Alföldy Jenő: Verses világfilm (Kiss Anna: A jelenlét)
hetetlen, mitikus keleti szöveget: „Zuhog a / szivárványos folyam a lét / szívébe, hol a nemlét / feltekeredett kígyója, Samáel / alszik, a kétértelmű / felséges jel: / spirál”. A vers, melyből ez az idézet való, mitológiai jelrendszert idéz fel; beavatottjait abban a kultúrában kellene keresni, amelyből ered. Am mégsem marad minden titokban: a könyv végül is a költő szellemi önéletrajzává, világszemléletévé terebélyesül, s egy lehetséges teljességgé kerekül. Ilyesmit tudhatunk meg indítékaiból: „De a nagy inga / rombol érzékeimben / Európa / esőfelhőin át. Banánpenész- / illat, a rongyok / fakult pompája vész el a zónák / között. Kőangyalos / ház helyén sötét bitumen út, nyári esőben”. Rengeteg felé vezetnek az utak, útjai ebben a könyvben. „Világfilm” áll össze belőlük. Utak Tibetbe, a boncok nyitott magányosságába, a teljességet átélő egyedüli- ségbe; utak Rembrandt mester öregkori műhelyébe; utak az Urálon túli rokonnépekhez, azok sámánjaihoz. Utak Afrika, Kelet-India egzotikus népeihez, oda, ahol a kagylószedő nők öltözéke egy szál nyakék, s a férfiak gyékényszoknyát vagy fűszoknyát viselnek. Utak, ahol filmesek jáiják tereplebíró autójukkal a kultúra rejtekhelyeit, ahol tigrisek tanyáznak, majmok ugrálnak, bivalyok és tevék bőgnek. Mintha százötven-kétszáz évvel ezelőtti világjáróink nyomába szegődött volna Kiss Anna. Mintha őt is magával ragadta volna az egyik legtitokzatosabb és egyik leghumánusabb világvallás, a buddhizmus, melyről mostanában annyi sarlatán is fecseg - sajnos. Olyan érzékek és szellemi erők felszbadításáról árulkodik ez a költészet, amelyekről csak kevesek tudnak. Számomra főleg a stílus vall ezeknek a titokzatos erőknek a jelenlétéről. A nyelv ereje tartja össze a széttartó kulturális elemeket, színhelyeket, a parttalanul áramló időt. Nézzük csak egy szokatlanul vallomásos versrészletét: „s jóanyánk / vélem hadakozott, /szimmetriásnak /akarván mindent, ami csak / tükörrel volna az. / Magányomat / szerette legkevésbé, / a hunyt szemmel való könnyű / tájékozódást, elütő természetem, / időhöz való kétséges viszonyom / s a kényszer ízéhez, / mi a vérrel rokon, s hiába / hogy a bolyban is / kényszer munkál, szervezett / túlélés, nekem / nem fontos élnem, / szabadon élnem / a fontos, mint a lenti / részegnek a / lábtörlőn. // Csak ő feladja”. S még egy mondat egy másik versből, mely nemcsak a költő egyéniségéről, hanem munkamódszeréről is sokat elárul: „Az álom a / valóságosabb lét, / mind beléhullunk, / mi hervadók” - szomorúság és megadás nélkül mondja, tárgyilagosan, s arra utalva, hogy költészete nem a közvetlen tapasztalatból táplálkozik, hanem a szublimált valóságból, az álomból, képzeletből, az önállósult emlékképekböl. Egyik versében a kút „arcokat ásít fel” - a benne évek, évtizedek és évszázadok óta tükröződő arcok nem múlnak el tulajdonosaikkal együtt, hanem „bolygó lidércek”-ként élnek a tűzhelyek kései őrzői közt, s megelevenednek, láthatóvá lesznek a költő képzeletében. Miközben ez a versvilág - ahogy Juhász Ferenc írja rokon érzésekkel utószavában — „egyetemes, közös élet”, s miközben „éposz-sejtelem” is, mindig megmarad a hétköznapi élet, a tűzhely, a ház körüli munkák, a legegyszerűbb és legfontosabb élettevékenységek, a sátrak, putrik és parasztházak közelében; hamisítatlan asszony-líra ez, amit ezúttal az elismerés felsőfokán kell érteni. A férfi-lírából mindenekelőtt Illyés Gyula néhány versében találhatjuk megfelelőjét, mondhatnám, az „elébemenést” lüss Anna költészetének: Az orsók ürügyén, a Ditirambus a nőkről s még néhány kisebb verse énekel himnikusan a használati eszközök, a munkaszertartás lényegi értékéről, embervoltunk eredendő tevékenységi köréről, az elsőként lisztté morzsolt gabonamagvaktól az elsőként gyöngysorrá fűzött kagylókig, korallokig, melyektől a „férfi-ágon” hosszú, de egyenes út vezet a templomépítésig s a talán megszelídített atommáglyáig. 381
