Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Láncz Sándor: Scholz Erik műtermében
LÁNCZ SÁNDOR Scholz Erik műtermében „Valami nagyon különös dolgot lehet érzékelni a zsennyei műteremben. Aki oda beteszi a lábát, barátságos elcsodálkozással reagál. Nincsen idegenkedés. Általában a laikus ember egy mai művész műtermébe behúzott nyakkal megy be: mi ez, ezt én nem értem. Ki fogja ezt megmagyarázni? Ebben az esetben úgy látom, hogy az emberek úgy érzik magukat, mint a gyerekek a sok játék között. Fölszabadultan mozognak.” E néhány szóval foglalta össze Scholz Erik 1988-ban, Fábián Lászlóval beszélgetve, műtermében látható művei és közönsége kapcsolatát. Ebben az időben készültek festett göcsörtös roppant gyökerei, különült el régebbi táblaképeitől s kezdett új életet, megtelepedve végleg Zsennyén. Szakított a fővárosi művészélettel, annak minden előnyével és hátrányával, mert úgy érezte, hogy közel négy évtizedes munkálkodás után a magány az, mely képes őt művészete megújulásához hozzásegíteni. Ez a magány természetesen nem jelentett remeteséget, sokkal inkább intenzív személyes kapcsolatokat az egyik oldalon, a természettel való elmélyült együttélést a másikon. Ez a szecesszió nem új jelenség századunkban: elegendő talán egy hazai példát említeni, az Egry Józsefét, aki 1919 után a Balatonhoz, annak világához kötötte életét, hogy abból megújulva váljon hazai piktúránk élenjáró mesterévé. Scholz Erik számára ezt a megújulást Zsennye hozta meg. Aki ismeri művészetét, korábban alkotott képeit, nem ismer rá az új művekben a mesterre. Mindig is a természethez kötődött munkássága — indulásakor a látványfestészethez; majd pedig ezen hamarosan túllépve, a természeti kép festői megfogalmazásának új lehetőségeit kereste. Eközben döbbent rá az emberek közötti kommunikáció kiürülésére, ellehetetlenülésére. Képei sorozatában - mint azt Németh Lajos megállapította - „sajátos tartalmi kör, emberi szituáció alakulását, az emberi tartalmak tragikus kiürülésének krónikáját festette meg”. Tette pedig ezt oly módon, hogy emberalakokkal és emberré formálódó természeti elemekkel népesítette be festményeit, fák és sziklák öltöttek embermimikát. Új képei egészen mások. A forma oldaláról közelítve hozzájuk - nem mintha a formát el lehetne választani a tartalomtól, csupán a didaktika kedvéért tesszük ezúttal - első benyomásunk, hogy, szemben a foltra épülő korábbi festői előadásmódjával, ezek a vonalra alapozottak. Méretük megnőtt, szikárak, soványak e vonalas formációk a fehérre festett táblán. Ez a vonal azonban nem festett: Scholz Erik talált egy anyagot a természetben, a gyűrűs tuskógombát (Armillaria mellea), mely parazita módjára a fa gyökerén és a talajban ereszt hosszú szálakat. Ebből a risomorphából, melyet leszed és összegyűjt, konstruálja meg „képein” a vonalas formát. Ez a forma azonban, amint létrejött, meg is tagadja önmagát, hiszen már naturális voltában is síkszerűsége, látszólagos dekorativitása ellenére plasztikus. Ezt még fokozza azzal, hogy sziszifuszi munkával színezi is őket - vékony ecsettel rakja fel a színeket majd a fehér alap is módosult: visszatért alkotásaira a szín. Később még újabb anyaggal gazdagította „képeit”, hogy a vonalat kiegészítse, ellentételezze: a risomorpha szikárságával szemben valami testes anyagra volt szüksége, s ezt találta meg a plextollal kevert hamuban. Ez lávaszerűen jelenik meg a műveken, 345
