Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Csák Gyula: Így is lehetett volna? (próza)
— Mégis... Hátha máshol - kapaszkodott feleségem egy lehetséges reménybe.- Szomjas vagyok - nyögött fel félaléltságából kislányom és könyörgőn nyújtotta ki a kezét.- Itt nem ihatsz, gyermekem - csitította anyja. - Itt biztosan fertőzöttek a vizek. — És akik itt élnek folyamatosan? — kérdezett vissza a gyerek szipogva. — Azok már megszokták — érveltem ezzel a badarsággal s jobb híján hátamra kapva a gyereket, rohanni kezdtem új sikátorok útvesztőjében. Minden korábbinál erősebb hőhullám vágott az arcomba, az én szám is kiszáradt a szomjúságtól, szúró fájdalom hasított a szemembe, porral kevert szutykos nedvesség csicsogott a lábujjaim között, de rohantam az utcákon át arra, amerről a szitkozódással, ordítozással, fütyöléssel elegy lárma hallatszott. Amikor már nem bírtam tovább a rohanást, akkor bevártam a fiamat és feleségemet s miközben szennyes-rongyos kaftánommal törülgettem izzadtságban fürdő szemöldökömet, feleségemhez fordultam:- Nem tűnt fel neked, miféle tömeg tipródott a téren?- Miért kérdezed? - csodálkozott rám a feleségem s remegett a hangja. — Nem ismertél fel közöttük arcokat az előkészítő-tanfolyamról?- De - bólintott feleségem, el nem leplezhető riadtsággal a tekintetében. — Elég sokat... — Mind a tanfolyamról valók voltak! — üvöltöttem fel. 12. Ölbe vettem lányomat és zihálva igyekeztem tovább arrafelé, amerre a hát- borzongató ricsaj, zsivaj csapott az égre. Néhány tovahaládó alakot meg is láttam a távolban. Egyszerre síri csönd lett. Feleségem felsikoltott és vállamra hullajtottá a fejét. — Megölték... - zokogta. - Bevégeztetett... Fogytán volt már az erőm, ezért lassan lépegettem. Szandálom szíja elszakadt, kicsúszott belőle félig a lábam és minden lépésnél éles kövek szúrtak a talpamba, sarkamba. Testi fájdalmaimnál azonban valami sokkal erősebb fájdalom szorongatta a torkomat és küszködve próbáltam visszatartani könnyeimet. És belső fájdalmamhoz valami rettenetes félelem is társult. Utolértük a percekkel korábban még önkívületben üvöltő tömeget, amely most döbbent és tanácstalan csöndben állott. Meggyötörtén, kimerültén, porban, mocsokban fürödtek valamennyien és dermedten egy irányba néztek. Egyszer csak sógorom szólalt meg mellettem. — Odanézz — mondta csendesen. — A Kereszt... Lehorgasztott fejjel állt feleségem és alig hallhatóan súgta: — Le kellene vennünk... — Nem tehetjük - nedvesítette meg szétrepedezett szája szélét sógorom. - Nem tehetjük... Ismeritek a történetet. Minden úgy történt... Megölték. — Nem — ingattam a fejem és lehunytam a szemem, hogy ne láthassam a Keresztet, mert attól féltem: amint meglátom, a porba roggyanok. - Nem 308
