Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Csák Gyula: Így is lehetett volna? (próza)
kényszerültem időnként, növekvő elégedettséggel vettem észre, hogy buzgón tanulmányozzák a Bibliát, noha amúgy nem voltak szorgalmas olvasók.- Nem hiszem, hogy valóban megtették. Ez ellentmond annak, hogy mindenki számára tudottan érettük jött, érettük dolgozott. Abban az időben azok legalábbis jól tudhatták ezt, hiszen látták a csodákat, meg őt magát, a maga ragyogásában...-Azóta már tudjuk, hogy nemcsak azokért jött, hanem valamennyiünkért, a mai emberekért is tehát. Történelmi méretben kell gondolkoznod a dologról, vagyis nem vádolhatsz a bűntettért csak ezeket, vagy csak amazokat, hanem mindannyiunkért jött és mindannyian felelősek vagyunk a haláláért. Láttam a fiamon, hogy nem győzték meg szavaim s magam is bizonytalanságban voltam... 9. Eljött az indulás pillanata. Olyan zökkenőmentes volt, hogy leginkább sikamlóshoz hasonlíthatnám. Lehunytam a szemem és úgy éreztem: kicsusszantunk abból az összevisszaságból, amiben eddig vergődtem, és az a filozófiai gondolatom támadt, hogy a Semmivel egyenlő csodálatos Valamibe suhantunk át. Az egész a szó szoros értelmében szemvillanásnyi volt, mert amikor kinyitottam a szemem, eltűnt az űrgép utastere és ismeretlen tájon álltam, illetve baktattam a többi turistával és természetesen családommal együtt. Forró homokban lépkedtünk egy kecskenyáj hulladékát követve, mintha a kis fekete bogyók irányjelzőként szolgálnának. A többiek abban a csoportosításban haladtak, amilyen az eredeti ülésrend volt a gépen, csak a helyzetünk volt sokkal kényelmetlenebb. Senki nem volt közöttünk, aki valaha is ehhez hasonló hepehupás, apró, de éles kövekkel megtűzdelt úton gyalogolt volna. A többség bukdácsolva erőlködött, hogy előre haladjon. Perzselte nyakunkat a tűző nap és Juli lányomat szinte cipelnem kellett, hogy le ne roggyanjon. Távolban a hőségtől délibábosan remegő település látszott. Azt mondta az idegenvezető, hogy az: Jeruzsálem. Elsőként ő érte el a várost. Megbeszélt ismertetőjele loboncos, csapzott haja volt, valamint öltözékként viselt, leginkább a piszoktól szürke rongyai, meg egy hosszú, göcsörtös bot, amelyre haladtában támaszkodott. Az is megállapodás volt, hogy senki nem zaklathatja kérdésekkel, mint a turisták az idegenvezetőt szokták; a tájba és a korba illő kecskepásztorok voltunk, akik vásárra terelik a nyájaikat. A gyaloglás fáradalmai mellett külön gyötrelmes volt, hogy az idegenvezetőhöz hasonlóan durva vászonból készült, elrongyolódott kaftánokat kellett viselnünk. Ez a durva daróc mihamar kidörzsölte a gyerekek bőrét és többségük siránkozott miatta, meg az alig elviselhető meleg miatt. Kenderből font kaftánjainkhoz szakadozott szíjazató szandálokat viseltünk, amelyek használata szintén keserves volt. Mellettem lihegő sógorom azt súgta:- Szerintem ezeket az öltözékeket élelmes idegenvezetőnk vásárolta leértékelt áron az előző turistacsoporttól. Lehet, de a szandálosok még így is jól jártak azokhoz képest, akiket arra 304
