Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Csák Gyula: Így is lehetett volna? (próza)

tanítottak meg a felkészülés folyamán, hogy miképpen közlekedjenek mezítláb.

— A szó legtökéletesebb értelmében „gyors-talpaló” tanfolyamon készítették fel őket — mondtam sógoromnak, egy mezítlábasra bökve, akinek a felkészítés folyamán ugyan megszarusodott a bőr a talpán, de így is vér serkedt ki a sarkából.

Feleségem feddőn szólt ránk:

— Ezek a külsőségek azt a célt szolgálják, hogy belsőleg, tehát lelkileg is azonosuljunk és aztán megértsük majd Krisztus szenvedéseit látva, hogy a mi szenvedéseink eltörpülnek mellette.

Bosszankodva botladozó sógorom nem állhatta meg, hogy ezt az áhítatos- nak ható megjegyzést le ne rombolja a maga tárgyilagos módján:

— Nem a mi lelkűnkkel törődik az utazási ügynökség, hanem a saját érdekei szerint kalkulál. Azzal, hogy lelkileg is „megdolgoz” bennünket, elejét veszi majd az utólagos reklamációknak...

Amint elértük a szélső házat és bekanyarodtunk egy keskeny, poros utcába, végtelenül sovány, de annál mérgesebb kutya kezdett csaholni és nyarga- lászni körülöttünk. Ez volt az első valóban korabeli és helybeli élőlény, akivel találkoztunk Jeruzsálemben. Feleségemen ismét áhítatos érzés futott végig, megérintette a vállamat és átszellemülten emelte rám szemeit:

— Látod ezt? ... Megértük végre! ...

Az előkészítés szakemberei ragaszkodtak hozzá, hogy feleségem kék szemeit feketére operálják a túra idejére s most úgy csillogtak ezek a fekete szemek, hogy eséllyel indulhatott volna velük feleségem egy cigány-szépségversenyen. Bizonyára félreértette a gesztust, amellyel rácsodálkoztam és nem gyanította, hogy pimasz gondolat rejtőzik mögötte. Azt hihette: konctalanul tiszta lélekkel és szerelemmel nézem. Hozzám simult, arcon is csókolt és a fülembe súgta héberül:

— Most már te is belátod, ugye, hogy jól döntöttünk, amikor ezt a túrát választottuk?

Elhúzódtam és megvontam a vállam.

— Korai lenne végleges nyilatkozatot adnom — feleltem őszintén, komor és némiként aggódó modorban.

Roggyant vályogházak sorfala közt haladva eljutottunk végre a város főterére. Atorzonborz idegenvezető azonnal körbeadta a hírláncot: „Elvegyülni!”

Összevissza keveredtünk, mindamellett ügyeltem rá, hogy együtt tartsam a családomat és olyan helyet harcoltam ki magunknak, ahonnan mindent jól szemügyre vehettünk. Sógorom, aki fizikailag jóval gyöngébb volt nálam, kétségbeesve küzdött, hogy az ösvényen, amit a tömegben vágtam, utánam nyomuljon övéivel.

10.

Egy kőépület mellvédjén a mi rongyainkhoz képest díszes ruhájú, igen értelmes arcú ember szónokolt. Rosszkedvűnek, vagy talán betegnek láttam és izgalom feszült a latinul mondott szavaiban.

305