Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Méhes Károly: Hazaút (próza)
cipőt, a Kisduna Áruházban anyja azt mondta neki, jó lesz az olcsóbb is, úgyis csak szétrúgod. Tányérsapkát már egy ötvenesért is lehetett kapni. Ki fenének kellhet egy tányérsapka? Ezt sose tudta megérteni. Most csönd volt odabenn, csak a nagy vörös transzparensek látszottak, az államférfiak portréival. Majd este zendítenek rá a katonák a dalolásra, s masíroznak körbe az udvaron. Hát titok ez? Hogy esténként énekelnek, üvöltve, távol az otthonuktól, a katonák? Keresgélt egy kis pénz után orkándzsekije zsebében. Az öccsétől örökölte ezt a kabátot is, mint majdnem mindent, mert az egy nagy, mélák gyerek, de legalább csöndben elücsörög, nem rosszalkodik, vitorláshajókat építget. Persze, ő, ő mindig okoz valami kellemetlen meglepetést, hogy az embernek égnek áll tőle a haja. Mindig is rossz volt. A nagymama szemüvegét egyszer eldugta a mélyhűtőbe, hetekig nem találták. És egy legelésző tehénnel megetetett egy műanyag poharat, hogy az állat majdnem megfulladt. A falat is lefröcskölte kakaóval a tornaterem előtt. De ezek csak afféle csínyek voltak, nem lehetett igazán haragudni értük, a szülők is alig leplezték mosolygásukat. Irgum-burgum, és az ujjúkkal fenyegették, Kikapni is csak akkor kapott ki, mikor a vendégségben behorpasztotta a karácsonyi zenélő gömböt, tönkretett egy távirányítós autót, egy villanyvonatot, s a tetejébe még elkunyerált egy fém tűzoltókocsit. Azonban mindez már rég volt, az hitték, azóta megjavult. A tejbüfében lehetett rétest kapni, a túrós 3.20-ba, a mákos 3.60-ba került. Ma csak a túrósra futotta, bár, igazság szerint (és ez a szófordulat nagyon vészjóslóan illett ehhez a naphoz), nem volt éhes, de azért, mintegy előzetes vigasztalásképpen, még a boltban magába tömte a rétest. A szovjet katonák hónapszámra káposztát ettek, ahogy az dukál, még a nyár végén ledobtak a laktanya ablakuk alatti sarkába néhány teherautó-rakománnyi zöld káposztát, egy nagy hegybe, aztán az a káposzta ott barnult, rohadt, feketedett az idők során, reggelente kondérral és lapáttal érkeztek a konyháról s fejtettek a hegyből a kondérokba. Továbbá verni is ebbe a sarokba hozták a fegyelmezetlen kiskatcnákat, egy tiszt jelenlétében két társuk verte a megbüntetendő harmadikat, s ez egy jó módszer volt, mert akiknek ez volt a dolguk, azok tudták, hogy a katonák nagyon elkeseredettek és mérgesek, ezért minden dühüket kiadják ilyenkor, és sokáig véresen fetrengett az az összevert katona a káposztahegy mellett, akit ott hagytak. Nem szívesen gondolt most erre a verésre. Máskor érzékletes képekkel tudta lefesteni ezeknek az embereknek a bestiális kegyetlenségét, amely szavai szerint nem állott messze a barbarizmustól és primitívségtől sem. Most szinte beleborzongott. Dehogy utálta őket, dehogy!... Legalábbis nem úgy, ahogy az igazgatói irodában a fejére olvasták. A Pandúr igazgató arca lila volt, de még így is jól látszottak rajta a kis piros hajszálerek, úgy üvöltött, pedig ő tudta róla, hogy a legutóbbi ilyen-olyan forradalomkor az igazgató úr nyüszítve kúszott a focista szomszédékhoz, hogy gyorsan, gyorsan, bújtassák el. Lehet, hogy máris, ennyi éves fejjel túl sokat tud? Jobb, ha meg se fog ezentúl mukkanni, úgyis csak azt kapná meg, hogy fizikázna ehelyett egy kicsit... Hát akkor a lila csempe. Szinte elcsodálkozik, hogy máris. És a csapóajtó. A postaláda. A lyukakon látja, hogy van benne valami, de neki nincs kulcsa hozzá, majd az apja hozza föl, ha megjön. 0 is ugyanígy fog bejönni a kapun, 292
