Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Méhes Károly: Hazaút (próza)

végig a lila csempék előtt, kiveszi a postát a szekrénykéből. Örül, bogy végre hazaért. De lebet, bogy az OTP küldi a számlát, és akkor el fog komorulni, hogy milyen pazarló az ő családja, már megint mennyi gáz- és árambért kell fizessen, hiába beszél, mindig égve hagyják mindenütt a villanyt, és nyakig ülnek a forró vízben. Azért ő is jó forró vízben kezet és arcot mos, s akkor fogja tőle megkérdezni, mi újság?

Most üres volt a lakás, a reggel nyomaival a testén. Zoknija ott hevert az ágy előtt, ahogy az este lerúgta. Az íróasztalára nem lehetett mást mondani, mint hogy „kupleráj”. A polcon napok óta nem találta a régészetes könyvet, „Sírok, csontok, emberek”, egy csontváz van az elején, a Jézuska hozta karácsonyra, egy komoly könyvet ennek a nagyfiúnak. Hát most már az sincs meg. Persze, aki gyalázza a szovjet himnuszt! Lenint! Kun Bélát! Ságvárit! Pedig laktak ők a Szamuely utcában, a Munkásőr úton, jószerével ebben a környezetben nőtt föl. No persze, olyan fajták, hogy nem bírták sokáig; Zrínyi utca - szép, szép, de mégis csak egy gróf volt! Rendet kellene végre csinálnia. Levetkőzött, a kártyanaptárakat bedugta egy fiók mélyére... majd, majd hamarosan ki fogja dobni..., de most még nem... kicsit vár. Bekapcsolta a lemezjátszót, és kikereste a Vízizenét. Ezek a legfenségesebb hangok, kár, hogy meg van kicsit karcolva, pattan egyet minden fordulatnál. Kiengesztelő muzsika. Egy nagyszerű zeneszerző, aki mindenféle sületlenséget összehordott, megsértve kegyes uralkodóját, s ezzel akarta méltó módon kiengesztelni. És az uralkodó kiengesztelődött.

Szépen, módszeresen dolgozott, mint akinek ez a természetes. Hadd örüljenek majd, ha belépnek a lakásba, s látják, milyen kifogástalan rend uralkodik mindenütt! Nahát, ki csinált itt rendet?, és ő akkor elősomfordálhat, félszegen, próbálva mosolyogni. Az is lehet, hogy már késő lesz, mindent fognak tudni. Fölhívták a szülőket a munkahelyükön. Hívatták őket. Hallja, a maga fia szép kis firma... Nem beszéltek a fejével? Kitől hallja ez a gyerek, mi? Ne mesélje nekem, hogy magától találja ki... „Népek akarták, s megalkották íííígy!” Ezt különösen sérelmezte. A szovjet himnusz! Azok a katonák ahogy nemsokára rázendítenek és vonítva dalolnak! Elmosogatott és eltöröl- getett, mint egy kisangyal. A mosdót kisuvickolta. Aztán, mikor már mindennel készen volt, glédában álltak a könyvek az asztalán, s a takaró táncait is elsimította, kiült az ajtóba cipőt pucoválni, a kissámlira. Kezébe vette a „gurulós cipőt”, elnézegette, milyen ronda, és ahogy a kézfejét belebújtatta, hirtelen olyan érzése volt, meg tudja ragadni odabent saját lábnyomát. Fülelt, s hallotta, hogy lent néha csapódott a kapu, hallotta a csapóajtó nyikordulását, valaki szöszmötölt a postaládával, majd elindult a lépcsőn, de vagy el sem ért az ő emeletükig, vagy továbbment. A Vízizene rég lejárt, s ahogy ott kuporgott a kissámlin, és a barna pasztával bőven kente a „gurulós cipő” kopott orrát, oldalát, egyszerre csak azt dudorászta, hogy „A párttal, a néppel egy az utunk...”, s fól se tűnt neki, mert ezek a dalok olyan fülbemászóak, aki egyszer megtanulja őket, többé nem tud szabadulni tőlük.

293