Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Méhes Károly: Hazaút (próza)
az jutott eszébe, bogy olvasta, a történelem valamely kegyes uralkodója egyszer egy kosár emberi szemet kapott alattvalóitól, a leigázott népek ajándékaképpen. Ha valaki megbotlott volna, mikor az uralkodó elé járulnak, akkor az a kosár szem kiborult volna, s biztos szükség lett volna szakképzett szem- felszedőre. A trafikos néni sűrű cigarettafüstben ült benn kis odújában, s nem szerette, ha mindenféle siltessapkás gyerekek ólálkodnak a trafik körül, mert a szovjet katonák már kétszer kirabolták a trafikot (füstszűrös Szimfónia, Fecske, Románc, Porti, Fiitol), de azokat nem lehetett följelenti, a gyerekekre meg úgyis folyton mérges mindenki. Mi kell, öcsikém? Mennyi pénzed van, mutasd szépen? Akkor kérjél anyukádtól. Aztán mégis elváltak azon a sarkon, innentől egyedül folytatta az útját mindennap. Egyáltalán nem volt messze az utca vége. Jól lehetett látni azt a kis ál-balkont, ami az ő házukból ugrott előre, most még a gesztenyefák lombja sem takarta el. Röhej, ha nekiiramodna, egy perc alatt odaérne. Még csak ki se fáradna, röpke testmozgás, a délután úgyis azzal fog telni, hogy ül és vár, hogy mi lesz? Öt óránál előbb nem jön haza az apja. A másik oldalon végesteien végig a szovjet laktanya fala. Pedig az se hosszabb, mint maga az utcafront. A vakolat hol sárga, hol szürke. Biciklipumpával festik a falat, két műanyag cső van arra a pumpára szerelve, az egyiket a festékesbödönbe dugják, a másikat a falra irányítják, valaki a pumpát nyomkodja gőzerővel. Három ember kell ehhez a festési művelethez. Hát például ezt is elmesélte. Hangosan röhögtek rajta, mert azt hitte, ezen a nyomoron szabad röhögni, otthon is mindig röhögnek, ha látják. De ő aztán ennél sokkal tovább ment. Mert erre a laktanyára néztek az ablakaik, főképp az övé. S aki csak egy napot is végignézett az ablakból, az tudta, mi folyik a Szovjetunióban. És ő nem tett lakatot a szájára, mert azt hitte... Mit hitt? Hiszen egyszer már megmondták neki világosan. Pechére van egy Moszkvából hazajött gyerek az osztályban, s fülének nem kedvesek azok a szavak, amiket hangoztatni szokott. A szülők hörögve rohantak be az igazgatóhoz, hogy tessék ezt a fiút azonnal kirúgni! Akkor az apja maga elé állította, s azt mondta, amit mi itthon beszélünk, az nem tartozik senki fiára. Azt akarod, hogy elveszítsük anyáddal az állásunkat? És ő akkor elszorult szívvel a pianínóra nézett, melynek tetején kis ernyős lámpa állt, s nagyon megijedt a gondolattól, hogy el fogják adni a pianínót, mert nem lesz elég pénzük, és akkor mi lesz? Többé nem fogja hallani halk zongorakísérettel anyja hangját, hogy „Euridiké nélkül éééélni...”? Nem, ezt akarta a legkevésbé. Hát megígérte, hogy igenis, hogy békén hagyja a szovjeteket... mindent megígért. Csak vonszolta magát, pedig a „gurulós cipő” volt a lábán, aminek körívben meghajlik a talpa. Mindig irigyelte nagyapja tiszta bőr, jólesően csikorgó, férfias cipőit, amiknek lehet, hogy kissé ómódi volt a fazonjuk, de a csikorgás, a sarokvas kopogása mindenért kárpótolt. Aztán kiderült, hogy lúdtalpas, és csináltattak neki egy „gurulós cipőt”, ami kíméli a lábat, csak éppen magasszárú volt, órákig kellett ki-be fűzni, és utálta, hiába csikorgott fület gyönyörködtetően. Megállt, s belesett a döhe, rozsdás vaskapun, amin jócskán akadt lyuk. Ezeken a lyukakon át zajlott a seftelése a szovjet kis- katonákkal. És ő ezt is elmesélte. Hogy éhesek. Ellopják a tisztek vádi új bőrcsizmáját, és eladják. Száz forintért. Ő sose kapott száz forintnál drágább 291
