Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Varga Gábor: Hozsánna a Dávid fiának (próza)
mindenható uralma, sem a háborúk állandó fenyegetése nem ingatta meg azt soha. Pedig hát sokszor elhangzott már ez a varázslatos ige a próbák évszázadai alatt, sokszor villant fel már az emberek tekintete, acélosodott meg a hátgerinc, kapott új erőre a szüntelen hajszában senyvedni kezdő remény - mindhiába, hasztalan. Hányszor fellobogtak már éjszakánként a hírt vivő őrtüzek lángjai, hányszor indult meg újra és újra körülöttük nemzedékek győzelmi örömünnepe - hogy aztán hajnalonként már csak a pernyeszagú pusztai szél emlékeztessen reá egyesegyedül. Már csak a por és a hamu hirdesse az elmúlás hallhatatlanságát mindenfele, hol dőre vágyak a lehetetlent próbálták lehetségesnek tartani. Mert bizony sokan hitegették már az ígéret földjének a népét azzal, hogy érkezését előkészíteni 0 küldte őket ide; sokan hirdettek igét a nevében, pró- fétáskodtak vagy meghaltak, uralkodtak vagy gyilkoltak - ám mindig adóssággal: a végső bizonyságtétel örökre elmaradt... Megtörtént, hogy éppen a Királyok Városának tékozló főpapjai kezdtek el hirtelen sértődöttségükben Róla suttogni, talán nagyobb hírnevet, fontosabb beosztást, több vagyont remélve általa. Mindhiába: alkalmi híveik mihamarabbi megmutatkozást vártak, s az ígéret tettei elmaradván, követőik kezdetben oly népes tábora csakhamar szélnek eredt. Máskor meg forró beszédű, kopott szőrkámzsájú hírhozók jöttek a nevében, hogy aztán buzdításukra névtelenek ezrei meneteljenek énekelve, az eljövendő megtisztulás reményében, Tírus és Szidon, Arém és Ráháb, Gileád és Tábeál ellen, lángba borítva egyúttal az itthon maradó szegények és gazdagok világát is egyaránt. Kegyelmet nem kértek, mint ahogy maguk sem nagyon adtak soha senkinek. Vezéreik is, e dacos fejtartású, lobogó tekintetű próféták, kivétel nélkül konok megátalkodottsággal, megbánást nem ismerve pusztultak el. Volt aki a korbáccsal kihajtott tömegnek a Hinnom-völgyi máglyáról ordította az igazát mindaddig, amíg csak a láng a húsába nem kapott; volt, aki keresztrefeszítetten utolsó hördülésével is a saját hallhatatlanságát hirdette a bámész gúnyolódok előtt; volt, aki jajszó nélkül, rezzenéstelen arccal fogadta a fejéhez közeledő tüzes koronát a Dávid-város piacterén. Előfordult az is, hogy a mindenkitől megalázott Kús-beli páriák kezdtek el nagy titokban Róla prédikálni, ám néhány hiszékeny vénasszonyt leszámítva szavaik nem nagyon találtak hitelre sehol. Csak kinevették őket mindenütt... Mintahogy jöttek a nevében kevély, hódoltatáshoz szokott főemberek is, filiszteusok és Hebron-völgyiek, kiknek a fegyvere nem ismert akadályt. Tetteikben mindegyre csak a Várva várt állítólagos parancsaira hivatkoztak, s önmaguk gyarapodását is mindig csak az Érkező uralmának a biztosítékaként tüntették fel. Térítő igéjük az erő, a kiszolgáltatottság és a megalázás volt - így aztán az új urak küldetésében kétkedők kiabálása mihamar elcsendesedett. Izrael népe, kelletlenül bár, de hódolt nekik. Győzelmi ünnepeiken mindenki teli torokból éltette az Érkező-nevében jöttékét, kikről pedig már magában mindenki tudta, hogy érkezését előkészíteni nem ő küldte őket ide... Mindezek dacára a várakozás eme nehezen megmagyarázható hite következetesen továbbéltette az ígéret földjének a népét. Tompuló érzelmek világ elől titkolt gyógyszere volt, ősök féltett öröksége, amit semmiféle elnyomás, 270
