Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Határ Győző: Életút 2.
tam. A „Közlemények” rovatában, de apró nonpareille betűkkel szedve, „Pártkizárásos” cím alatt három név szerepelt s köztük az enyém is. Hitetlenkedve nézegettem s eltűnődtem rajta. Hogy egy maffia nem közli, kit-miért zár ki tagjai sorából - az természetes. Hogy mint-s-hogyan zárhatja ki azt, aki igazában tagja sem volt s nem is törte magát - oly megfoghatatlan rejtély, amire csak egy lehetett a válasz: a börtöntársak, a „kollektíva” újra kinyújtotta értem csápjait, de rájukripakodtak. A Gájer Imre zárkatársa! Hát nem tudják, hogy megjegyzett ember vagyok?! Igaz, a választáson a kompárt csúfosan kibukott, és a demokrácia, ha örökös defenzívában is, de - érvényesült. Nincs jelentősége - legyintettem; de mintha egy kísértet-tekintet mindenhova követett volna. Szervült bennem ez a fenyegetettség, tudomásul kellett vennem megjegyzett-mivoltomat. Gondoltam nagyot és merészet, egy szép napon magam mellé vettem Zsuzsámat, villámhárítónak és elmentem ahol tárgyalták ügyünket: a volt vkf.- bíróság épületébe. Hogy felkutatom elhurcolt kézirataimat. S mintha csak megrendezték volna: Balthazár százados, a katonai főügyész, az egész hadbíróság ott volt a helyén. Nem ronthattam be ajtócsapkodva, nem randalírozhattam - a megjegyzett ember nem randalíroz - s mit is mondhatnék: különös találkozás volt. Civilizált, kínos, lehangoló. A magam védekező távolságtartása; a százados ijedelmes, sürgölődő iparkodása. A megfélemlített emberé, hogy volt vádlottja, akire halált kért, ártani jön, esetleg el is vitetheti (nem tudja, hogy vádlottja maga is Megjegyzett Ember) - és a volt vádlott, akinek nincs mit türtőztetni: haragja elpárolgott s különben is, mosolygó villámhárítónak ott a szép menyasszony. Ilyen az, aki a több-mint-előzékeny szolgálatkészség karikatúrája. Alig ismerek rá, oly gyűröttes-alacsonyka, oly eltaposott. Nagyra tartja tehetségemet, szép jövőt jósol. A kéziratok rendőri elkobzását inkább kényszerű átmentésnek tekinti: iparkodtunk átmenteni értékeinket. Megvan, már hogyne volna, mind! - egy kivételével, amelyet Keresztes-Fischer volt belügyminiszter úr egy elejtett megjegyzése alapján a Kormányzó a Palotába kéretett, és félő, hogy az a tűzvészben elpusztult.- A Torion Péter?- Úgy hiszem, igen. Olyan fura versekkel teli...- Az. És a többi?- A Hadik Laktanya Bűnügyi Levéltárában; ha még megvan...- A laktanya?!- A levéltárat találat érte. A laktanya: részben. Azt is, de megvan.- A Hadik Laktanya: Budán?- Járjanak szerencsével! És... Mérnök úr! Az isten szerelmére! Ugye nem haragszik? Mi mindent megtettünk! Mentettük, akit csak, amit csak lehetett! Mennyire örülök, hogy... hogy ilyen szépen együtt vannak, szép pár! Én mindent! Esküszöm! Másnap már „nekiöltözve”, romeltakarító munkaruhában, ásóval-csá- kánnyal felszerelkezve - ott álltunk a múlt századi épületkolosszus főtengelyében. A Hadik Laktanya... ami volt, ahol volt. Ahogy végigdöngölték a 21
