Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

közvetítésével elterjedt, rosszindulatú, mi több: gyalázatos hiedelmet, de azért „elraktározta” emlékezetében. Dosztojevszkij előszeretettel turkál az emberi mocsokban, mondogatták, írkálták a szocialista realizmus elkötelezettjei, pártos szédültjei. Jani ösztönösen irtózott a féktelen „alámerüléstől”. Példának okáért házasulását is csak olyan családban tudta elképzelni, amelyben nincsenek terheltek, nyomorékok, angolkórosok, vakságra, nagyothallásra hajlamosak, süketnémák, epileptikusak. (Szegény Dosztojevszkij!) Újságírótan one korában, a Szatmárnémetihez tartozó, a Nagyréttel határos Szőkemocsáron udvarolgatott, csapkodta a szelet. „Szeretőjének”, a szépségben Lázár Icához mérhető Blidár Icának a húgát estéről reggelre gyermekbénulás érte; szája elferdült, majdnem a füléig húzódott, ami elegendő volt ahhoz, hogy a barátságos Blidár-portát örökre elkerülje. A felsővisói Csurka Erzsiké unokahúgának, négy-öt éves gyermeknek, hasonló baja volt, látni sem bírta, pedig Pető- fi-verseket mondogatott csilingelő hangocskáján. Számára az angolkórosokat a púposok jelentették. A Dolgozó Nép szerkesztőségében felnövekvő és megöregedő, kivirágzó és elnyíló Gyapjas Margitot, az állítólag félcigány Kisgyap- jast sorolta ebbe a kategóriába. Amikor elérkezett az ideje, összefeküdtek, Janinak azonban, megfeledkezvén „írói kötelességéről”, az angolkór „koronája”, a púp elkerülte figyelmét. A vak, vélte tudatlanságában (akár nő, akár férfi), mindent megeszik, amit elébe tesznek; a legyet a levesben, a svábbogarat a pörköltben, pfuj! A nagyothallót elüthetik a kocsik, szidhatják, ócsárolhatják; kiszolgáltatott, de a süketnémákkal szemben óriási előnye van: nem bugyuta. Jani mindet csökött értelműnek ismerte. Az író felneszei: találkozott nacionalista süketnémával is. A hatvanas években a nagybányai Báimáreana nevű helyiipari vállalat szerszámkészítő műhelyében téblábolt egy pakompartos, köpcös segédmunkás, aki néhányszor melléje állt és krétával munkapadja lemezborítására firkálta: rpmin-om bún, maghiar-om ráu. (Román - jó ember, magyar - rossz ember.) Ámuldozhatott: Úristen, ezt meg honnan veszi? Az epilepsziások Janit ugyancsak szörnyen rémítették. Legelőször a Nagyréten, a Tereh-tagban találkozott ilyennel; tőszomszédjuk volt, a Bálán János első felesége. (Szerepel az Önéletrajz első kötetében.) Másodszor a szatmári marhavásártéren látott epilepsziást, valami falusi férfit, akit a gerendakerítésen lábát lóbálva, nézelődve ért a roham. Az alsó gerendasor alá került, és hamarosan „puklisra szotyózta” a fejét. A kegyetlen fejrángás fölöttébb jellemző rájuk. Az író felesége sokat magyarázott egyik kollégájáról a nagybányai főpostán; hetente többször leesett székéről, vergődött a földön, habzott a szája, aztán feltápászkodott, a helyére telepedett, és folytatta munkáját, ahol abbamaradt. Fogalma sem volt arról, mi történt. Ez nyilván, kétséges. No és, hogy a terheltekről meg ne feledkezzék; buggyantakkal Janit lekergethették volna a térképről. Akár a nagyréti Pintye Vilmával is, esetleg azokkal, akik röhögéskényszertől fulldokolva járták a nagybányai utcákat. Kivétel nélkül fehércselédek voltak. Átsietett előlük a másik oldalra, nehogy belekössenek, írójelölthöz nem való, finnyás magatartása miatt sűrjen gyakorolt (gondolatban) „önkritikát”, de nem bújhatott ki a bőréből. Nem tehetett mást, minthogy témáit az egészséges emberek világában keresse. A szerkesztőségi munka rengeteg terepjárást igényelt. A meglehetősen kiterjedt Nagybánya tartományt keresztül-kasul bejárta. A városok; Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Avasfelsőfalu, Magyarlápos, Felsőbánya, Szilágycseh, Márama256