Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)

rossziget, Felsővisó régi ismerősként fogadták. Nagybánya és Szatmárnémeti a gyermekkorát őrizte; Zazar folyó, Pénzverde, István-torony, Katolikus Nagytemplom, Horthy Miklós úti iskola, Mikszáth Kálmán utca, Misztótfalusi Kis Miklós utca, Bányavasút utca, Csertörő patak, Veresvíz, Virághegy, Tolvaj Dénes barlang, Morgó, Kereszthegy, másrészt: Nagyrét, Tereh-tag, Szamos, Nagyerdő, Garandhát, Sárgamajor, Kolerás. Nagykárolyban az ostoba, száraz, gondolkodást elváró, olykor egyenesen deformáló „adatgyűjtés” után jólesett a Károlyi-kastély kertjében sétálgatni. Avasfelsőfaluban megismerhette az eléggé riasztó vasány-hangyabolyt; az országúton hegedűvel cincogókat, a cincogás ütemére „troptyálókat”, az ittasokat, az árokpartokon, üzletek lépcsőin heverő „kiütötteket”, a dologtalanságot, a szakadatlan ünneplést, a „csicsás” népviseletet. Magyarláposon a Lápos folyó halai kötötték le; órákig képes lett volna könyökölni a híd karfáján. Felsőbányán a Mons Mediust (Középhegy) bámulgatta. Szilágycsehben moziba ment, Máramarosszigeten a Malomkertbe, meg a mindenféle emlékművekhez, végül vendéglőbe, ahol magyar feliratok (is) okították a vendégsereget: Énekelni tilos., Ne köpj a földre., Eredeti törökkávé kapható., Kutyát a helyiségbe hozni szigorúan tilos. Janinak eszébe sem jutott énekelni. Arra ott volt a „resti” fizetett énekes-táncos nőszemélye. Messziről látva akár szépnek is tekinthette. Azután kiderült: vattából van a melle. Odaadó illegése-billegése közepette a „vattaütközők” ide-oda vándoroltak; hol a vállai (sótartói), hol hasa (feltehetően cakkos peremű köldökgödre) irányába mozdultak el. Jani időzött a fehér asztalnál, leheletvékony pohárban kihozott slibovicája mellett, verseken törte a fejét. Gondolatai fel-felgyorsultak, örvénylettek, eszét szinte szétvetették, majd törvényszerűen megcsillapodtak, elültek. Hiába ír bármit, az irodalmi folyóiratok úgyis visszautasítják. Szemlér Ferenc, Márki Zoltán, Székely János; harapós kutyák a romániai magyar költészet kapujában. Pártkutyák rövidebb-hosszabb láncon, a román nemzeti kommunisták szigorúan betartott húzd meg—ereszd meg játékának szánalmas bábui, („kellékei”). Ne légy rossz, szólna rá Lázár Ica, ha jelen lenne és, ha „belelátna”. Miről is „költhetne” verset? A bányászatról, a kohászatról, az építőiparról, az erdőirtásról, a vegyiparról, a mezőgazdaság szocialista átalakításáról, az új ember születéséről? Miről? Tárnák mélyén, vaksötétben / bányász a bányász boldogan. / Aranyat keres, a fejében / sok aranygondolat fogan. Kohász mondja: kemencém / nem jég -, de tűzverem. / Ne fenekedj, burzsoá; / Orrod tűzbe verem. A házak, mint a gombák, / nőnek szép hazánkban, / meg is gombásodnak... Ez nem jó. A sötétenlátás bűn. Dőlnek a fák nyakra-főre / lágy avarra, selymes fűre. Bánat, ha bánt, / igyál ciánt. / A mindenit! / Fertőtlenít! / Szánt a kollektivista, recece. / Csupa szar a gatyája...” Megállni! Ad neked Márki Zoltán! „Október, november, december, / feltámad tengernyi új ember.” Borzasztó! Talán egyszer már meghaltak? Különben feltámadás nem létezik, mondaná, Szemlér Ferenc elvtárs. Támad, de nem feltámad! Támadni, annyi, mint teremni, születni, kibújni a tojásból, feltámadni azonban... Pusztai János fiatal költő elvtárs beláthatja, hogy izé, hogyishívják, szóval na... Szóvalna. Anlavósz. Mi lenne, ha szükségszerűen „eljövendő” műveit visszafelé írná meg? Például: Iatszup Sonáj: Sárájrátat, moráh tetők. Tájas tnabásádaik. A pártot, az államot, a cenzúrát simán kijátszhatná. Pincét vájhatna egyetlen szobája alá, berendezhetné nyomdának, szabadidejében kedvére szedegethet257