Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Pusztai János: Önéletrajz (próza)
költő-műfordító-prózaíró állítólag ötvennél is több könyvet vajúdott e világra. Ötvennél több láda fűrészport. Jé, ha azt egybeöntenék, tegyük fel, a Híd utcán, nem, (leállna a forgalom) inkább a Klastromréten, a labdarúgópálya mellett. Jól jönne az egereknek, pockoknak télen, mint Pászkán György népes családjának a Gátter pincéjében felhalmozódott fűrészpor ezerkilencszáznegy- vennégy októberében, a „felszabadulást” követően, amikor a vörös muszka katonák... „Nyugalom, ezt már elvacsoráztuk.” A Klastromrét város felőli végében, a nyáron rendszerint elmocsarasodó korcsolyapálya alaktalan gödrében békák kuruttyoltak. Elszánt, talán szocialista versenyben lehettek, mert az addig nyugodtan üldögélő Attilát is a („kombinált”) gyermekkocsi peremének markolászására, felállásra ösztökélték, azután pedig bevizelésre, amivel azonnal megtörte szülei városjáró lendületét. Feltehetően, hiányozhattak a tartalék pelenkák, ami Icának kapóra jött, hiszen üjra elsorolhatta, (majdnem pityergésre váltva), mennyi teher nyomja a vállát, miközben Jani csak az „átkozott könyveit sillabizálja”, és firkál, pocsékolja a papirost. Milyen családfenntartó férfi (Ha-ha!) az ilyen? Milyen? 62. Ezerkilencszázkilencvenegy február huszonnyolcadikéról március elsejére vir- radólag az író tünyölődés-kavarodásából leginkább egy betörési kísérlet emelkedettki. Almában arra ébredt: valakik feszegetik a bejárati ajtót. Odarohant, megkérdezte, ki az, de választ nem kapott. Rövid szünet után a feszegetés folytatódott. Ekkor hirtelen ajtót nyitott. Három fiatal cigánnyal találta magát szemben. A cigányok nem ijedtek meg, nem szaladtak el, sőt úgy rémlett, támadásba lendülnek. Az író valameddig sajnálkozva, bánkódva tapogatta a fenyőfakereten ejtett csavarhúzónyomokat, rongálásokat, korholgatta a tetteseket, azután visszahúzódott, bezárkózott. A következő tünyölődés-jelenetben többedmagával törökülésben ült egy szűk szobában, és idegenkedve, szorongva nézte, hogy a fölötte függő, hatkarú csilláron kőművesszerszámok tornyosulnak, lógnak; maltereskanalak, simítok, kalapácsok, vízmértékek. Attól tartott, ezek a tárgyak bármely másodpercben a fejére potyoghatnak. Az utolsó álom-mozzanatban feleségét várta haza Magyarországról, bár tudván tudta: immár nem sok örömük telhet egymásban. Az író elkomorodik asztalánál, de kint, a négy- és nyolcemeletes, többnyire románsággal benépesített háztömbök karolta, egyelőre rendezetlen, köves-szemetes játszótéren szívderítőén süt a nap. Megfogadja: Icát nem bántja többé, elvégre mellette telt el az élete. Az Önéletrajz célja nem lehet az ő befeketítése, csak hát még mindig idegesíti, hogy nem hitt benne; emberségében, ragaszkodásában, szellemi képességében, tehetségében. Ilyen körülmények között csoda volt-e, hogy elvágyódott hazulról és hajszolta a kapcsolatteremtési alkalmakat? Ezek az alkalmak vagy „beugrottak” vagy nem, oktalanság lett volna rágódnia rajtuk. Az írósághoz mindenféle tapasztalásra égetően szüksége volt, szélsőségesre is. Dosztojevszkijről olyasmit rebesgettek, hogy holmi rejtekhelyről végignézte egy lányismerőse kötél általi öngyilkosságát, annyira bolondult az élményszerzésért. Jani nem vette komolyan ezt a feltehetően Makszim Gorkij akart-akaratlan 255
