Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.

hogy mondta-nem-mondta? Elévülési alapon már Prokopioszunk sem rágalmazhat s az a szesztestvér, aki engem e Titkos Történetekért lepuffanthatna, már maga is alulról szagolja az ibolyát. Ne feledd el sem azt a - széles értelemben az egész életre alkalmazott - jogi alapelvet, hogy mindenki ártatlan mindaddig, amíg el nem tréflizi életét. Az újonnan fellelt szabadság hétágra tűző napsütésében mindnyájan maszületett bárányok voltunk, feltételeztük egymásról a tékozló barátságosságot a közeledésben, és mindnyájunkat áthatott a pránája ennek az új Napnak fölöttünk, ami a béke volt: post tempestam tranquilitas. Mindketten ugyanazért jártak fel hozzám, éspedig: (1) ahol magam is csak első-segéd voltam: inaskodni műhelyemben. Kiszedni hol a fejemből, hol kézikönyveimből, ami nekik „nem jutott eszükbe”. (2) Nagyokat enni, lányokra vadászni. (3) Pumpolni. Apró kölcsönökért; egyrészt úgysem kérem vissza, másrészt „a filozófusok az istenek barátai, barátok közt minden közös...” stb. Eltűntünk egymás szeme elől, még mielőtt ők ketten nagyokká, példaemberekké lettenek a Kádár-konszolidációban, rájuk csukódván a szentek legendájának aranyajtaja. Mindazonáltal, S. Imre nevének említése még mindig fájdalmas pontot érint bennem, A GAZDÁTLAN KIÁLTÁS című regényem emlékét, amely az ő kezén veszett el. Füst Milán, elolvasása után áradozva ölelgetett „költőt avatunk” felkiáltással, mit is zavartan szemérmeivé hallgattam a plénum előtt. Kétszer is megpróbálkoztam vele s képtelen vagyok felidézni. Imre egyenként szedte ki tőlem s folytatásos rádióközlését ígérte, míg végül minden másolatát odaadtam: mind a négy csak nem veszhet el? De S. Imre szesztestvér volt a javából: végül a rádiónál, a fiókjait nyitogatva, már az elvesztésére sem emlékezett.

KL Mondanál egy-két szót a regényről?

Azt hiszem, egyik legköltőibb írásom volt; napkeleti mesekörnyezetben, afféle morális parábola. A Gazdátlan Kiáltás a ,jó lidérc”: afféle Testetlen Hang; ha valakire rászáll, kiáltja. A gonosz kádi hangosan elkiáltja összes bűneit, hányszor ítélkezett hamisan, hányszor fogadott el pénzeszsákot a felmentő ítéletért. A hamis pap hangosan hirdeti hamis voltát - hogy a tizenkétezer istenség közül hány ezerben nem hisz, és a fennmaradó tizenkettőben miért kételkedik. A csaló tevecsiszár, a hamiskodó félkézkalmár, a hilózó pénzváltó, a tisztességszínlelő orgazda, a félrefuvarozó palotaépítész, a főhatalomra törő főminiszter, a ragadozó emír és dögleső főfelesége a korrupt háremben: mindenki elkiáltja zsiványságát és önmagára vall; persze önleleplezése országvilág előtt akkor is rajta marad, amikor a Gazdátlan Kiáltás már elszállt róla és más gégéket keres, hogy rájuk telepedve, más haramiák világgá ordítsák gaztetteiket, míg végezetre az egész birodalom permanens és kollektív gonoszmívelése ott kong-bong a mennyég boltozatán, mint a félrevert harang; ám az önvádló vallomásokat már nem lehet visszaszívni: álladalom és társaság most kórusban szégyelli-s-lakolja hazugságösszjátékát, egy-kézzel- egyemberként mellverdesve sínyli-keserüli az önszembesítés kínját. Ám a Kiáltás is boldogtalan, épp mivel Gazdátlan; ő ui. a testetöltés útját járja az újjászületés szent törvénye szerint, hogy megkeresse az ártatlant, akinek csöppke garatján beékelődni s annak meg, a Kiáltás új hajlékául lennie rendeltetett. Vad vidéken, egy hegyi hágó pihenő barlangjában rá is lel arra a nincstelen, földönfutó vándor házaspárra, amelyiknek épp akkor született naposcsibe csecsemője első fürösztését szenvedi: tiltakoznék, de nincs hang240