Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 2.
ja... a Gazdátlan Kiáltásnak több se kell, belefészkel a kis ártatlanba s mindjárt fel is csattan a Kiáltás kéjelmesen tiltakozó babasírása. A mennyég magasán pedig, a földkerekséget a mutatóujja-begyén tartó Dzsin - mely neki szúnyognál nem nagyobb - s Az Aki az Elgazdátlanodott Kiáltást leg- előszörre útjára bocsátotta, most, legutoljára kegyesen letekint s odakölcsönzi a babának a Mennyek nevetősre-igazító Ártatlan Mosolyát-----K L Mekkora könyv volt? Másfél száz gépelt oldal. A nyelvi leleményben volt az ereje s az már nincs sehol bennem, akárhogy keresem: semmi nem éri utol azoknak a hajnaloknak az ihletését. Csak azt tudom, hogy vagy 15-16 hajnalon át nyargalva írtam, és ahogy fogazás-csapolás a sarkallatokon összeállt s egységesült az egész, szörnyen élveztem s elteltem a kitalálás örömével. Minden későbbi kísérlet, hogy rátaláljak, tudálékos lett, szárnyahíja s oly esetlen, mint az albatrosz a hajófedélzeten... S kudarcot vallott. KL Még most sem tartunk a Válasznál. Hogy kerülünk oda? Pofonegyszerű. Cz. Jancsi mint pénztáros, a Fehér Holló könyvkiadó pénzeit kezelte: a cimborája, S. Imre a lektorátus/szerkesztőség „bevágódott” irodalmi mindenese volt. A Fehér Holló és a Válasz pedig Sárközi Márta volt, személye és vagyona szerint, a kiváló költő özvegye, Molnár Ferenc lánya. Összeis- merkedésünk, összemelegedésünk a dolgok rendje szerint ment, mint a karikacsapás. Márta többször járt nálunk ama bizonyos, kéthetenkénti „estjeinken” s vacsoravendég is volt nemegyszer, amikor szűk körű vacsorára láttam vendégül hol irodalmár, hol muzsikus barátaimat. De Mártához soha olyan közel nem kerültem, mint akár a fiatalok, akár a Válasz író-és-költő- fejedelmei - tán ehhez túlságosan foglalt-és-elfoglalt voltam, no meg (hogy ezt se rejtsem véka alá), a népben-nemzetben-parasztpártban godnolkozást csakúgy, mint a népi-urbánus „ellentétet” a provincializmus lidércnyomásának és - mindent Európához mérve - elkésett boszorkányperek téveszméinek véltem. Vajon hány vedlése lesz még a turáni átoknak? - sóhajtottam; de beértem azzal a megtűrtséggel, amelyben akár az akkori Válasz, akár sokkal később, az erősen parasztpártos, müncheni Új Látóhatár szerencséltetett. Hazám, a filozófia - és a népi-urbánus, ún. „vita” parlagiassága közt az a csillagközi űr temérdeksége tátongott, ami nálunk a szépirodalom nemes lektűrjeit a hiánycikknek tekinthető bölcselettől mindig is elválasztotta. KL Jaj, kérlek! Miért vagy olyan provokatív? Nem félsz, hogy e sorok olvastán a turániság-pártiak felszisszennek?! Szisszenjenek. Nos, hadd intézzük el ezt a kínos, jellegzetesen „turáni” kérdést egyszer-és-mindenkorra. Meddig védi szent teheneinket az a közkíméleti rendelet, amelyet a Kádár-korszak léptetett életbe? Meddig fogja az irodalomideológiai protokoll megszabni totemállataink listáját, azokét, akiket hivatalból tisztelni kell, és akik kívülmaradnak a kritika célterületén? Hadd mondjak példát. Heideggert nem győzöm csodálni: ismerettárát, monumentális építkezését. De nagyon tévednek, akik rokonítanak vele. Mert ne az édes anyanyelv beépített idiotizmusaival gondolkozzunk, mi filozófusok: gondolatokkal gondokozzunk. Valahányszor ezt a germán szavak kavarta teuton ködevést olvasom, mindig Dr. Johnson moí-ja jut eszembe, amit egy felkapott, divatos kortárs író kéziratáról mondott, amikor prezentálta neki: uram, az ön könyve jó és eredeti; a baj csak az, hogy ahol jó, ott nem eredeti, és ahol 241
