Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Malgorzata Smorag: Gombrowiczcsal Európában (Mihályi Zsuzsa fordítása)
De éppen itt kell megjegyeznem, hogy én is ilyennek választottam őt. Az emberek kölcsönösen választják egymást. Kiválasztottam valakit, aki helyettem tudott szólni. Most pedig mindent le kellett taszítanom a piedesztálról. Szentségtörő gesztus. Igen, mindenképpen volt ebben valami szentségtörő. De volt valami más is. Az évek során egyre nagyobb szerepet tulajdonítottam magamnak az életében, nagyobb helyet kezdtem elfoglalni annál, mint ami valójában az enyém volt. Tulajdonképpen nem akartam ezt, de bizonyos értelemben rám kényszerítették, én pedig nem voltam képes vagy talán nem voltam elég erős ahhoz, hogy ezt elhárítsam magamtól. Mindenesetre megvolt a veszélye, hiszen az ö irodalmi hagyatékával foglalkoztam, a nevében döntöttem, írtam alá a szerződéseket. És mert nem szeretek hazudni, és általában igyekszem nagyon becsületes lenni magammal szemben, le akartam számolni ezzel. Amíg a könyvön dolgoztam, újból ráébredtem, milyen csekély volt az én jelentőségem az ő életében. Hiszen alig öt évet töltöttünk együtt! Egy adott pillanatban, éppen a könyv írása közben élet-halál kérdésévé vált: maradok ebben a neurotikus hazugságban, vagy szemtől szemben megharcolok az igazsággal és kijutok ebből a csapdából. Ezt természetesen bele kell helyezni Witold ho- moszexualitásának kontextusába, amiről kezdettől fogva tudtam és amiről sokat beszélgettünk. Voltaképpen közelebb lenne az igazsághoz, ha biszexualitásról beszélnénk, mert a nők iránti szerelem is helyet kapott az életében. Mindenesetre előttem volt már néhány nő az életében. Nemcsak (nevet) a „sötét Aniela”, első erotikus kalandja, vagy a cselédlépcsök iránti rajongása. Hanem amikor megismerkedtünk, a társadalmi „normák”: feleség, autó, kutya - számára a révbe jutás egy fajtáját jelentették, az egész életút megkoronázását, részemről pedig ez volt a kezdet, ugrás az éretlenségbe. A mester, a mentor oltalma alatt jártam-keltem, aki sakkban tartott az utóbbi húsz évben. Ismerjük el, hogy lehetett volna rosszabb is, ha nem tudtam volna megszabadulni ettől és vén gyereklányként haltam volna meg. Pedig Witold azt mondta nekem (nevet): Amíg velem vagy, örökké fiatal maradsz. Ennek nemcsak előnyei voltak! Ez egyfajta csapda volt. Börtön! Beszélnek a felnőttkor fogságáról, én az éretlen kor foglya voltam. Bezárkóztam a saját gyöngeségembe. Minden ember lakmuszpapír-szerű a másik számára. Gomb- rowiczot nem tudtam hibáztatni semmiért. Ez bennem volt. Olyannak választotta, amilyen volt, zsarnokinak, uralkodónak és ... zseniálisnak (nevet). Minden, amit magamban hordoztam, azt választotta, ami ö. Néha mondják is a barátaim: nem sajnálod, hogy húsz évet szenteltél az életedből arra, hogy ezzel a művel foglalkozz, állandóan árnyékban? Hát persze, hogy nem! Semmi mást nem tudtam létrehozni. Ez a gyöngeség bennem lakozott. (...) Emlékszem, sokat szenvedtem, mire megírtam a visszaemlékezéseimet. Nem találtam a megfelelő szavakat, néha órákig üldögéltem erőtlenül az üres papír fölött. El akartam jutni ennek a függőségnek a gyökeréig. Amikor azon kaptam magam, hogy önmagamat csapom be, szinte fizikai fájdalmat érteztem. Mindenáron el kellett jutnom az ő igazságához. Hogy megkeresse a sajátját. Ez valóban azt jelentette, hogy próbának vetem alá magam. Emlékszem, Witold elme214
