Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
vagy elkeserített volna. Ötleteket adott, hogyan tudnék javítani a hibáimon. Például, hogy ne legyek befolyásolható, azt tanácsolta, hogy gyakoroljak „nem”-et mondani a tükör előtt. „Ha meglesz a helyes arckifejezésed, a többi jön magától.” Megpróbálta megérteni, hogyan „működik” a másik, hogy ehhez igazítsa a viselkedését. Elemezte a másikat, röntgenfelvételt készített róla. Az ember úgy érezte, belelátnak, anélkül, hogy ellenőriznék. Energikus volt, tevékeny, mindig új döntésre kész. Tudta, hogyan kell megbeszélni, tisztázni a vitás pontokat. Nem volt felgyülemlett harag. A vele való együttélés másik szép vonása becsületessége volt, az, hogy mindig képes volt - lebilincselő módon - beismerni a hibáit. Két ember tényleges együttélése volt ez. Mindenkinek joga volt nemcsak a beszédhez, hanem ahhoz is, hogy megvalósítsa önmagát, hogy a saját útját járja. Biztatott, hogy fejezzem be a doktorimat, aztán meg, hogy írjak cikkeket kanadai folyóiratokba. „Isten óvjon az irodalomtól, de ha írsz, képes leszel a valóságban gyökeret verni, s nem maradsz örökös áhítozó.” Ahhoz is ragaszkodott, hogy minden nyáron elutazzam valahová, még akkor is, ha ő nem tudott velem jönni. Ezenkívül szeretett olyasfajta kölcsönös elemzéseket provokálni, mint például a „Miért nem őrülhetek meg?” (nem emlékszem az érveire), vagy azt a gyakran felvetett témát hozta elő, hogy én vagyok a rabszolgája. Egy uralkodónál ez nem túl gyakori! HARMÓNIA Witold félt a szerelmi érzésektől, bárhonnan származzanak is: nőtől, férfitől, hazától, tudom is én! De szüksége volt rá, hogy érdek nélkül, odaadóan, feltétlenül szeressék — olyannyira feltétlenül, hogy ne érezze magát sem hálára, sem viszonzásra kötelezve. A szerelem önzést jelentett a szemében. Meg kellett haladni a birtoklás és a függőség állapotát, hogy két szabad ember kapcsolatának magasabb rendű formája jöjjön létre. Mindennél jobban gyűlölte a Nagy Érzelmeket, és - ezúttal - a realizmus nevében. „Az emberi kapcsolatok mindig tele vannak feszültséggel” - mondta. És bármiféle eszményítés - főleg a párkapcsolatban - hamisítást, csalást jelentett a számára. Az eszményi szerelmükről híres párok, mint Rómeó és Júlia, bosszantották. Aragon és Elza különösen ingerelte. Érzelmei kifejezése közben nagyon vigyázott rá, hogy ne mondjon többet annál, amit gondol. Pontosan megfogalmazta, mit érez, s ezt puszta ténnyé vagy konkrét szükségletté redukálta. És hozzátette: „ennyi, se több, se kevesebb”. Az érzelmek terén is olyan volt, mint bárhol másutt, kérlelhetetlenül becsületes és tisztánlátó. Hideg, metsző fényben élt, anesztézia nélkül. Nem tudta elviselni a kölcsönös figyelmességeket, az ajándékozást, amely tartozások végeláthatatlan versenyét kényszeríti mindkét félre, s amely gyakran hazugsághoz és színlelt gyengédséghez vezet. Úgy vélte, hogy a harmóniáért meg kell küzdeni. Az embernek szuverén lényként döntenie kell, nem pedig alávetnie magát a konvencióknak. Bensőséges kapcsolatunk szilárd alapokon nyugodott. Amikor egyfajta boldog duruzsolásban ringattam magam, ő összetörte a harmóniát. Amikor a boldogság úgy sodort magával mint egy léggömböt, elővette a bicskáját, és kilyukasztotta. Nem mondott semmi súlyosat, épp csak egy apró szemrehányást tett, mint például „Nem kellett volna ezt tenned”, vagy valami olyasmit, 203
