Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)

amitől — más körülmények között — nem bántódtam volna meg. De ebben a túlérzékeny állapotban sebet ütött rajtam. „Miért? - kérdeztem amikor minden annyira jó volt? Mire jó ez?” Megtört a varázs. Minden olyan lett megint, amilyen volt, „se több, se kevesebb”. Erőt kellett gyűjteni, hogy az ember felülemelkedjék apró kis „személyes” sérelmén, megkeményítse, tár- gyiasítsa saját kis énjét, újra rátaláljon a játék tónusára. Vele ez volt az egyedüli megoldás. Én azonban sebezhető voltam, mert titokban kitartottam amellett az elképzelés mellett, amit ő „kicsinyes boldogságának nevezett. Emlékszem egy novemberi estére, amikor egy meghitt vacsorával akartam meglepni! A születésnapomon történt: akkor lettem harmincéves. Meggyújtottam a tüzet a kandallóban és a gyertyákat az asztalon. Witold belép az ebédlőbe, körülnéz, egy szempillantás alatt felméri a helyzetet, és dobolni kezd a gyomrán, hogy értésemre adja, ez a sok füst árt az asztmájának. Eloltottam a gyertyákat. És amíg kihunyt a tűz a kandallóban, órát adott nekem a boldogságról, amit ezúttal fóljegyeztem az olvasónaplómba. „Fájdalmasan kicsinyes dolog a boldogságra áhítozni, olyan kényelemre vágyni, ami nem létezik, amit az ember sohasem érhet el. Az élet folytonos harc a szüntelenül új formában megjelenő nehézségekkel. Az a feladatunk, hogy - jó harcosként - a lehető legjobban megoldjuk őket. Az embernek szüntelenül arra kell törekednie, hogy győztes legyen. Az igazi bátorság ezt a mindennapos harcot jelenti. A szellem területén sportember vagyok. Élni annyi, mint harcolni. Semmit, az égadta világon semmit nem lehet végérvényesen megszerezni. A szenvedés az élet része, amit el kell fogadnunk. Az, aki a boldogságot és a kényelmet keresi, kicsinyesen viselkedik az élettel szemben. A kis dolgokban kell örömöt találni, és ehhez arra van szükség, hogy az ember teljesen átadja magát annak, amit csinál.” „Harmincéves vagy — tette hozzá. Az ember - ahogy múlnak az évek - tárgyból alannyá válik. így a világ is sokkal érdekesebb lesz. A nő csak alanyként lesz igazán önmaga, csak így tudja elviselni azt, hogy megöregszik. Az ember annyi érdekes dolog mellett megy el, amikor csak tetszeni akar. Mások tetszhetnek neked - az nem ugyanaz.” „És a magány?” — kérdeztem. „Mindenki magányos. Ezt természetes állapotként kell elfogadnod. Az állatok is magányosak. Láttál már kutyákat, ámint kart karba öltve sétálnak? Nézd a mi Psinánkat: ki szokta elkísérni?” Néha, amikor a műveiről beszélt, azt mondta: „Egy telivérrel vagy, igazán vágtázhatnál egy kicsit!” Megpróbáltam vele tartani ezeken az ádáz vágtákon, a magas, kihalt fennsíkokra, a ritkás levegőben, ahol mindenki menthetetlenül egyedül van. 1965 júliusában, amikor hazaérkeztünk Olaszországból, és beléptünk a lakásba, a hangunk kongott a sötét előtérben, a magas mennyezet alatt. És hirtelen úgy éreztem, hogy egy kolostorba lépek. „Úgy érzem magam, mint egy apáca” - mondtam neki. Megbántódott. De soha nem gondoltam rá, hogy elhagyom. Nehéz volt - néha már-már elviselhetetlen -, de ez volt a sorsom. Mindig valami fatális vonzalmat éreztem iránta. Nélküle kellett megtalálni a boldogságot, és megosztani vele. Nem adhatta meg sem nekem, sem másnak, mert nem volt a maga ura. Művészete aszkézisében és szentségében élt.

204