Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 3-4. szám - Rita Gombrowicz: Gombrowicz Európában (részlet) (Lőrinszky Ildikó fordítása)
ezért Witold azt mondta nekem, miután elment: „Mivel már nem szereti Vence-t, írok neki, hogy adja ki nekünk a villáját”. - „Ezt nem teheted” - mondtam rémülten.,,Ugyan ki akadályozna meg - válaszolta, ha nem akaija, majd megmondja.” És pontosan így történt. Egyedül a fiatalokkal szemben volt engedékenyebb. Érezhető volt, hogy ismeri az éretlenségből kivezető út minden mozzanatát és kínját. Mivel maga is lázadó volt, mindig megértéssel kezelte a lázadásomat, még akkor is, ha néha ellene irányult. Sem az alázatot, sem a tiszteletet nem tudta elviselni. Bátorított, hogy ellenálljak. Együtt élni vele állandó felszólítást jelentett az ember számára, hogy kifejezze, megerősítse és világosan lássa önmagát, hogy felnőjön. Soha nem alázta meg a másikat, épp ellenkezőleg. Átértékelte. Egyszer megkérdezte tőlem, mi a legsúlyosabb hibája a kapcsolatunk szempontjából. Képes voltam kimondani (mert azelőtt csak sóhajtottam, nyöszörögtem, anélkül, hogy meg tudtam volna fogalmazni): „Mindig mindenben parancsolni akarsz!” Meglepett arccal példákat kért. A példák nem hiányoztak. Összetűzés lett a vége. Ettől a naptól kezdve (ez ’67 májusában történt, amikor Milosz nálunk volt Vence- ban) az ő „kis engedményeinek” és az én „kis győzelmeimnek” korszaka, és általában „apró kis áldozataink versenye” következett. A nők „kis imperialisták” lettek. És minden döntést a „Nem parancsolok, javasolok” mondata előzött meg. De továbbra is parancsolt, mert egyszerűen nem tehetett mást. A „CONVIVENCIA” Witold nem szerette az „együttélés” kifejezést; szívesebben használta a „con- vivencia” szót, amit a spanyolból vett át. Megosztani az életét egy nővel, együtt élni vele gyakorlatilag titkok nélkül, visszavonultan - számára, aki azelőtt egyedül, de a kávéházakban állandóan emberekkel körülvéve élt - teljesen új helyzetet jelentett. Ráadásul beteg volt, és tudta, hogy gyógyíthatatlan. „Megpróbálom elterelni a figyelmemet, de valójában a halál vár rám” - mondta néha. A hétköznapi életben az emberekkel derűs volt, szívélyes, kiegyensúlyozott (ki tudja, milyen áron?), és volt benne valami egészen mélyről fakadó, természetes gyengédség. Csakhogy érezhetően ideges volt. Ha az ember egy asztmás beteggel él együtt, mindenképpen érzi ezt. De ha elfeledtetni nem tudta is velem a betegségét, annyit mindenképpen sikerült elérnie, hogy látszólag normális életet éljünk. Mint mindig, amikor valamilyen új helyzettel vagy ismeretlen emberekkel találta szemben magát, igyekezett mindent mélységeiben megérteni. Intelligenciája és jószándéka egészével azon dolgozott, hogy jól működjön a kapcsolatunk. Számomra nem csak egy minden iránt nyitott embert jelentett, hanem olyasvalakit, akinek bármit elmondhatunk, mert érezzük, hogy mindent megért. Nem bírált. Nem ítélkezett. Nem volt titkunk. Nem volt semmilyen tabu. Őszintén beszélt nekem a múltjáról, de úgy, hogy sohasem bántott meg, és soha nem tett féltékennyé. A műveiben oly hangsúlyos „én”-jét az életben inkább távol tartotta, soha nem engedte, hogy mindent elárasszon. Egyik legszebb vonása kétségtelenül az az érdeklődés volt, amellyel mások felé fordult. „Én vagyok a világegyetem középpontja - mondogatta szívesen -, de te is.” Képes volt hosszasan beszélni rólam, elmondta, melyek az erős és melyek a gyenge pontjaim, anélkül, hogy hízelgett 202
