Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Lőrinczy Huba: Egy cipszerivadék tanuló - és vándorévei - Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

a Tonio Krögerében Lizaveta Ivanovna (258-265. - itt-ott még a vitatémáik is hasonlók!), azt szintén csak futólag hozzuk szóba, hogy művész volta miatt Márai is fölkelti egyszer a német rendőrség gyanúját (217-218.), azt viszont nagy nyomatékkai hangsúlyozzuk, hogy élet és munka viszonyáról a két mű azonosan vélekedik. A Thomas Mann-novella ama verdiktjét, „... hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson” (vő.: Thomas Mann: Novellák /., Bp., 1955. 204. — Lányi Viktor fordítása) - az Egy polgár vallomásai többször s teljes meggyőződéssel hangoztatja (258., 264—265., 383-384. stb.). Végtére - tanúsítja a könyv egésze - Márai is (akár Tonio Kroger) telve van „... az élet honvágyáéval (264.), ö is „... polgár, aki tévútra jutott” (Thomas Mann: i. m. 216.).

Nincs kétség: Thomas Mann bizonyos műveihez genetikai, Hermann Hesse egynémely alkotásaihoz viszont inkább csak tipológiai kapcsolat fűzi az Egy polgár vallomásait. Bár... Bár az az „egyetlen alak”, kinek megformálására az elbeszélő örökkön készül, ki „... egyszerűen tud valamit, ami talán az élet »titka« ...”, ki „Talán (...) az anya, a másik, az örök és ismeretlen, akivel találkozni szeretne...” (386.), igen erősen emlékeztet arra az „Ősanyára”, kit a Narziss és Goldmund művészhöse szeretne meglelni s megfaragni. Hesse regénye 1930-ban látott napvilágot, ilyképp a rengeteget olvasó Márai ismerhette, annál is inkább, mivel bizonnyal fölfigyelt az idősebb német kortárs és a maga életének s eszméinek egynémely - véletlenszerű - párhuzamaira. Mindketten lázadóként törtek ki famíliájukból, mindketten megírták zendülésüket (Hesse az Unterm Rad - Kerék alatt - című könyvében, Márai az Egy polgár vallomásaiban), mindketten különös, ambivalens viszonyban álltak a polgári létformával és értékekkel, hányódván a tagadás és az igenlés végletei közt (miképp A pusztai farkas Harry Hallerje), mindketten a személyiség fontosságát hirdették, megvetvén a technikai civilizációt - folytassuk? „Nem tartozom senkihez” - így Márai (155.), s rímel erre Hesse önjellemzö szava: „Einzelgänger.” Goethe, Thomas Mann, Hesse: tudatos és önkéntelen megfelelések, dallamívek, melódiafoszlányok őrzik inspiráló példájukat, s ha megjegyezzük, hogy a könyv egy-egy futama (149-150., 184—185.) a német természetlíra legszebb hangzatait idézi, úgy hisszük, fölfedtünk valamit Márai irodalmi vonzalmaiból.

Az Egy polgár vallomásai, e szemfényvesztő játékokkal, stilizációval dúsított „regényes életrajz” - mint egész - mégis öntörvényű s kivételes értékű alkotás. Egy sorsát kereső lélek története, enciklopédiája a századelő felvidéki városaiban virágzó polgárlétnek s lenyűgözően érzékletes képe a világháború utáni Nyugat-Európának. Végső soron mégis dokumentum, de nem annyira egyes adatainak hitelével, hanem sokkal inkább szellemével; komplex és koherens mű, amely esztétikai és stilisztikai, pszichológiai és szociológiai szempontból egyaránt remeklés. A kötet - megfelelőn a szerző emlékezetműködésének - nem hézagtalan s a kronológiához mindenkor alkalmazkodó folyamatrajz, hanem „nagy, laza tömbökéből összeálló képződmény, s a kisebb-nagyobb részeket (túl a narrátor személyén s a csapongva bár, de mégis érvényesülő időrenden) a többször is felbukkanó, fontosabb személyek, valamint a gyakori előre- és visszautalások fűzik egybe. Az Egy polgár vallomásai két nagy, terjedelmében rendkívül arányos könyvre tagolódik, s e kettőt igen éles cezúra, a világháború választja el egymástól. E négy év személyes és történelmi eseményei csupán utalások, elejtett megjegyzések formájában épülnek be a szövegbe, a „regényes életrajz” mégsem hágy kétséget: ezek az esztendők mind a magán-, családi és nemzeti lét, mind Európa vonatkozásában kataklizmaként hatottak. Gyökeresen átalakult mind a kis-, mind a nagyvilág, a háborúval jóvátehetetlenül a múltba süllyedt a polgári rend régi biztonsága csakúgy, mint a „Gyermekkor (...) mítosza” (135.). Az Egy polgár vallomásainak első kötete ezt az Atlantiszt bűvöli vissza, a Máraitól személyesen ismert Stefan Zweig (236-237.) későbbi, nosztalgikus művének címével szólva: A tegnap világát. A két nagy rész így hangvételében, látásmódjában is elüt egymástól. Az első könyv puhább körvonalú,

177