Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Lőrinczy Huba: Egy cipszerivadék tanuló - és vándorévei - Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

némely részletei fölött a gyermekkor ködjei gomolyognak. Érvényes itt is Hesse Peter Camenzind)énéW beköszöntő mondata: „Im Anfang war der Mythus.” Jellemző, hogy noha a szülővárosra - s nemcsak a híres dóm miatt (60-61.) - könnyűszerrel ráismerhetni, Kassa neve nem hangzik el az első kötetben; annál többször a másodikban, amidőn a kontúrok már keményebbek, s a dolgok rendre kiválnak a gyermekévek mítoszából.

A Ferenc József-i békeidők utolsó szakasza elevenül meg a nyitó könyvben, azok az esztendők, amelyekben a pogárság mint „osztály” „beérkezett”, s ennek „kisugárzó öntudata avatta (...) méltóságteljessé” a „pater familias” „magatartását és mozdulatait” (33.) is. Szorgos, biztonságos, „idilli” (147.), örök érvényűnek tetsző világ ez, mit sem sejt a viharról, amely szétrobbantására készülődik. Az első kötet „a város” bemutatásával kezdi, majd „a ház” s „a lakás” következik a sorban, utóbb a család életkeretei, mindennapjai kerülnek szóba, még később az ősök s a népes rokonság, hogy a továbbiakban az elbeszélő gyermekkorának epizódjai vegyék át a főszerepet. S amiként a narrátorban észrevétlen gyűl a lázadás, amely kiszakítja őt a famíliából, akként tart észrevétlen a világ a háború végzete felé. Kiderül: látszatidill volt mindkettő - a családé s a polgári Európáé -, s egymást követő robbanásuk (146., 184—186.) szándékoltság nélküli párhuzam, illetőleg jelkép. Az első kötet vonalvezetése persze nem ily egyszerű és lineáris. Bonyolult összeszövödésben él s lélegzik együtt a város, a ház, a család s a magánsors, a kis- és a nagyobb világ; tágít, majd szűkít a perspektíván, „elveszti”, majd újra fölveszi az egyes szálakat a történetmondó. A história igen-igen lassan mozdul előre, hiszen a gyermekkor az időtlenség birodalma, s az ábrázolt életforma lényege — túl minden változáson - a változatlanság. Innen van, hogy az első könyv többnyire állóképek, kimerevített „pillanatok” sorozata. Kitűnő példa erre - egy, a számos lehetséges közül - „A bécsi rokonok” fejezete (85-91.). Mialatt a famíliában állandó a nyüzsgés, a lányok zenélnek, táncolnak, szerelembe esnek, férjhez mennek, elválnak, a „bácsi”, az apa rendíthetetlenül fest a kertben: „így éltek, még most is élnek, ha meg nem haltak” (81.).

E mozgásában is mozdulatlan világ hierarchiája, törvényei, szokásai, gesztusai, jellemző figurái a megértő irónia fénytörésében tűnnek föl előttünk. A vallomástevő nem tagadja, hogy az életét mindörökre befolyásoló élmények és értékek tekintélyes hányadát e közegnek köszönheti. Láttatja: bármennyi merevség és formalizmus béklyózta is a polgárcsaládok külső és belső kapcsolatait, ünnepeit és hétköznapjait, bármennyi feszültség, elfojtás halmozódott is fel szülők és gyermekek, urak és cselédek közt, a famíliákban benne élt a minőségigény, a munka és a morál tisztelete, a honszeretet, a műveltségvágy — s ez ideálok szellemében nevelték s neveltették gyermekeiket. Az már csak külhonban derül ki, hogy mindez nem egészen természetes fejlemény, egy több évszázados hagyomány szerves következménye, „... hogy polgárnak lenni nem egészen ugyanaz Nantes-ban, mint Kassán - s mi (...) valahogy kínos-lelkiismeretesen voltunk polgárok, úgy iparkodtunk, mint az eminens diákok, valósággal szorgalmi feladatokat végeztünk polgáriasságból, ernyedetlenül civilizálódtunk. Nantes-ban valószínűleg éppen csak éltek az emberek egy életformán belül, különösebb osztály-becsvágy nélkül” (191.). Akárhogy volt is: a felvidéki polgárság a maga életformájával, igényességével példát adott, kultúrát teremtett. A narrátornak ugyan látnia kell városukban, házukban, saját lakásukban is a társadalmi különbségeket, gazdagság és szegénység tőszomszédságát (8-15., 43-49., 142-145., 180-183. stb.), korai élménye az „ősdüh”, az osztályharc fellobbanása (47—48., 52-53.), érzékeli továbbá, hogy ebben a szolid, íratlan normákhoz pedánsan igazodó világban gyanús képződménynek számít a rendhagyó személyiség, s a család legnagyobb formátumú egyéniségei rendre megbámult különcként, osztályukból kinőve léteznek, amiként az őt nevelő tanárok közül is „dezertálniuk” kell az igazi nevelőknek (80-85., 96-99., 137-138. stb.) - mégis joggal tartja kivételes értékek hordozójának ezt a közeget. A védett, securitasban töltött gyermekkor számára így is egy életre szóló lelki sérülések, neurózisok forrása. Rá kell

178