Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Eörsi Anna: Valóság és szimbólum a gótikus festészetben (tanulmány)
AZ OLTÁRKÉP (Az oltárkép műfaja először a gótika korában jelenik meg. Több körülmény vezetett kialakulásához: Az egyik az építészetben bekövetkezett változás. A román kor végéig az oltárkép tulajdonképpen az apszis freskódísze volt. Amikor a gótikában az apszis megszűnik képhordozó lenni, az oltárképnek űj helyet kell találni, hiszen a bordás konstrukciójű apszisokon nincs ábrázolására alkalmas mező. Az apszisboltozat megszűnte mindenképpen felveti egy új kultuszkép követelményét, olyanét, amely éppúgy képes a figyelmet összpontosítani, mint a korábbi apszisképek. Az oltárkép kialakulásának másik oka liturgiái jellegű: korábban a pap az oltár mögött, a gyülekezettel szembefordulva misézett; kb. a XII. századtól - különböző helyeken különböző időpontokban történt a változás - kijött az oltár elé, és az istentisztelet csúcspontján a gyülekezetnek hátat fordítva emelte fel az ostyát. Az oltárkép voltaképpen az ostyafelemelés háttere, foglalata, hangsúlyozása.) Az oltárképnek két alapvető feladata van: el kell fogadtatnia a lefestett szent alakok valóságos templomi jelenlétét, és a keresztény hit időtlen igazságait kell a hívők elé tárnia. Ez a két funkciója abból fakad, hogy az oltárkép a misét illusztrálja. A katolikus vallás tanítása szerint a megváltás szent történetei csodás módon valósággá válnak az oltáriszentség celebrálása alatt: ilyenkor a templomban a múlt bibliai eseményei és a jövő bibliai látomásai közvetlenül jelenvalóvá válnak. Az oltárkép a szent eseményeknek ezt a csodás jelenlétét illusztrálja, illetve segíti elképzelni a voltaképpen láthatatlan misztériumokat. Mindebből következik az oltárképpel kapcsolatos három követelmény. Az oltárképnek immanensen szentnek kell lennie; időtlen igazságot kell szemléltetnie; és közvetlen jelenvalóságot kell érzékeltetnie. Az 1300 körül készült kölni Angyali üdvözleten (Köln, Wallraf-Richartz Museum) a meglehetősen sematikusan modellált két nagy alak lapos formákként van az arany alapra festve. Az arany háttér teljesen elvesztette térbeli kvalitását, amit a későantikvitástól örökölt, és ami az ókeresztény korban még jellemző volt rá. Most pusztán szent réteg; teljesíti az oltárképpel szembeni három követelményt. Immanensen szentté avatja és időtlen szférába emeli az ábrázolást azért, mert az istenség fényét szimbolizálja. Ami a jelenet közvetlen jelenvalóságát illeti: az ábrázolásnak saját tere nem lévén, az alakok létezési tere azonos a hívőével, azaz a templom terével. Azonban a megváltás epizódjainak az örök jelleg mellett történeti aspektusuk is van. Az embereket mindjobban érdekli, hogy hogyan, milyen körülmények között mentek végbe a szent események. Lassacskán elérkezik az ideje annak, hogy a festők a bibliai eseményeket specifikus környezetben és időben ábrázolják. A változás része a vallásban történt átalakulásnak, és megvan a párhuzama az irodalomban is. A XIV. század képzőművészetében és irodalmában Krisztus emberi természete egyre nagyobb hangsúlyt kap. A század elején keletkezett Meditationes Vitae Christi egy klarissza apácának írt, fiktív leveleket tartalmazó traktátus. Szerzője ahhoz nyújt segítséget, hogy a hívő a bibliai történeteket szemléletesen el tudja képzelni, a történetekben előforduló érzelmeket személyesen át tudja élni. Ennek érdekében részletesen leírja a szent események körülményeit, éspedig úgy, mintha ezek a történetek a jelenben játszódnának. Az itáliai 1300 és az északi késő gótika festői ugyanezt teszik: megszüntetik a térbeli és időbeli távolságot a szent esemény és a hívő jelene között. (E képek valósághűsége tehát nem szekularizálódással magyarázandó, hanem a korabeli vallás igényeit elégíti ki. A szentekhez való közelkerülés vágya határozta meg a korabeli művészet és irodalom tartalmát, stílusát, formáját.) Azonban — az oltárkép esetében különösen - továbbra is fontos megőrizni az ábrázolás immanens szentségét, időtlen igazságát, itt és most jelenvalóságát. A korabeli környezetű, specifikus idejű jeleneteken belül is meg kell oldani azt a problémát, hogy az egyes - immár valósághű - motívumok ne csak az esemény történeti hitelét gazdagítsák, hanem továbbra is időtlen igazságokat is jelenítsenek meg. Ezt a kettős feladatot a festők úgy 144
