Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - VALLÁS ÉS KÉPZŐMŰVÉSZET - Eörsi Anna: Valóság és szimbólum a gótikus festészetben (tanulmány)
EÖRSI ANNA Valóság és szimbólum a gótikus festészetben A román korral szemben a gótika sokra tartja a földi valóságot. A román kor embere számára az egyedül igaz és értékes valóság a túlvilágban található meg. A gótikában ez megváltozik: a skolasztikus teológusok éppúgy, mint a festők vagy a szobrászok, az érzékelhető valóság, az evilág felé fordulnak. Hiszen „Isten minden dolognak örvend, mert lényével minden tényleges összhangban áll” (Aquinói Szent Tamás). Míg a roma- nika korában a földi valóság elemeinek megjelenítése pusztán utalást jelentett a túl - világi teljes valóságra, addig a gótikában a szobrászati vagy festészeti ábrázolás fontos eleme, előfeltétele, segítője a túl világi valóság megismerésének, mert a földöntúli szépségről csak a földön elérhető legnagyobb szépség adhat megközelítő fogalmat. Suger apát megfogalmazásában: „az emberi értelem az igazhoz az anyagi világ által jut el”. Mindebből, és abból, hogy a világot teremtett világnak tekinti a gótika embere, az is következik, hogy a földi valóság egésze, minden apró részlete, szépsége valamiképp a teremtő Istenre utal. Tehát a gótikus művészetet a földi valóság inspirálja; a gótikus művészet a földi valóságot igyekszik érzékletesen megjeleníteni, ugyanakkor a gótikában éppúgy, mint a keresztény középkorban mindvégig a megrendelők, építők, festők, szobrászok számára a művészet végső soron a természetfeletti valóságról szól, azaz lényegét tekintve szimbolikus. A gótikus korszakban élő emberek, bármily nagyra értékelik is a földi valóságot, azért az átmeneti, ideiglenes, evilági jelenségeket ők is pusztán árnyékoknak, a reális isteni modell szimbólumainak tartják. (Míg mi ma realitásnak, valóságnak nevezzük azon tárgyak, személyek, erők összességét, amelyek érzékelhetően körülvesznek minket, addig a középkor embere számára mindez éppenséggel irrealitás volt, az igazi valóság számára csak az ideákban létezett.) Jan van Eyck Genti oltára, nyitott állapotában ugyanazokat a motívumokat ábrázolja, ugyanúgy az Apokalipszisből inspirálódik, mint az ókeresztény kor oltárképként funkcionáló apszismozaikjai. A kompozíciók fő elemei az életkút, a bárány, a galamb és Krisztus. (A galamb, amely az isteni pneumát közvetíti, és összeköti a preexisztens Krisztust a földi Jézussal, nem az Apokalipszisből származik.) A Genti oltár értelme is ugyanaz, mint az ókeresztény apszismozaikoknak: a mise csúcspontján megnyílik a Menny, a Szentlélek alászáll, és megjelenik a bárány szentek által dicsőítve. Annyi a változás, hogy a gótikus oltárképen a hagyományos szimbólumokat, jeleket - ahol csak lehet - természeti képek helyettesítik. Míg korábban a természetre is csak szimbólumokkal, jelekkel utaltak, a gótikában a hagyományos szimbólumok is a természethűség látszatát keltik. Mi történt közben és miért? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy a gótikus képeken mi utal a földi valóságra és minek van szimbolikus tartalma? Ezeket a kérdéseket próbálom feszegetni először egy speciális képtípusra (oltárkép), majd két németalföldi festőre (Jan van Eyck és a Flémalle-i Mester), végül egy speciális témakörre (a szenvedő Krisztus ábrázolásai) szűkítve a figyelmet. 143
