Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Tóth H. Zsolt: A titkok létezése - Kálnay Adél: Szindbád ismét elindul
TÓT H. ZSOLT A titkok létezése KÁLNAY ADÉL: SZINDBÁD ISMÉT ELINDUL Lehet, hogy mindössze a véletlen műve a tudatosnak tetsző kompozíciós rend. Ennél sokkal valószínűbb azonban, hogy előre elhatározott megfontolások alakították ki ezt a hatást. Az eredmény szempontjából persze már mellékes ez a találgatás. A hatás jelen van, s ezért számolni kell vele. Kálnay Adél novelláskötetének kezdete és vége ugyanis jól érzékelhetően keretet alkot. Egy olyan keretet, amelynek mindkét része valamilyen szellemi útirányt jelöl - a kezdet a honnan, a vég pedig a hová. Talán nem kellene visszariadnunk a szemléletes egyszerűsítésektől sem. Feltéve, hogy a szavak keresése közben nem feledkezünk meg arról, hogy a nyelv lehetőségei olykor kiábrándítóan korlátozottak. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy a honnan a valóság előtti, a hová pedig a valóságon túli világ volna. Ebben a két tájékban elsősorban az a közös, hogy elénk táruló helyszíneiken megfejthetetlen titkok, ésszel felfoghatatlan rejtelmek időznek. S a függönyön innen élők közül csak kevesen láthatnak át a függönyön túlra. Jobbára csak a gyerekek. S azok a felnőttek, akik még emlékeznek arra, milyen volt gyereknek lenni. Akik még képesek arra, hogy lelki utazásokra induljanak egy másik valóság felé. Akik olyanok, mint Kálnay Adél Szindbádja. Aki az egész napos eső után kizöldellő levelek közt állva egyszerre csak tudatára ébred annak, hogy éppen üzenet érkezik hozzá. Egy másik világ üzenete. S rádöbben, hogy nem az az igazi valóság, amelyben addig nyugodtan élte az életét. S elindul, ismét elindul. Egyedül megy, csak az igazság utáni mérhetetlen vágyát viszi magával. Ez a lélektani helyzet nem egyedi. Ezeknek a novelláknak a hősei általában egyedül vannak önmagukkal. Sorsuk azonban nem tőlük függetlenül alakul. Saját elhatározásukból maradnak magukra. Hogy megkeressenek valamit, amiről maguk sem tudják pontosan, hogy mi volna az. Hogy visszataláljanak valahová, ahonnan egykor nyomtalanul eltűntek. A kötetet megnyitó írások tehát azt mutatják, honnan lehet eljutni ehhez az örökösen kérdező, folyton kereső életformához. A gyermekkorból. Abból a gyermekkorból, amelynek az élménykörei múlhatatlanul bevésődnek gondolkodásunkba. Az öntudatra eszmélés emlékeit felelevenítő, egyes szám első személyben előadott novellák (Függönyön innen és túl, Mire meggondolhatnánk, mit kéne tenni, Gyerekkorom legszebb tele) lelki alapállapota épp ezért a kívülállás. Az a kívülállás, ami egyelőre még csak gyermeki kíváncsiságnak, tétova rácsodálkozásnak nevezhető. Ugyanakkor későbbi életszakaszokra is átmenthető, s akár változatlanul is megőrizhető. A gyerekkori novellák középponti alakja már túl van néhány fontos, a felnőttek közötti eligazodását irányító felismerésen. A családi és történelmi viszonyok belsőösz- szefüggéseit kereső hős egy olyan szokásrendben kénytelen boldogulni, amelyben a tényekről elegendő, az érzésekről viszont kevés szó esik - „mintha a szó összekarcolhatná az érzést, vagy lehúzná a földig, s bárki ráléphetne”. A kimondatlan érzések birodalmában viszont állandóan kérdések fogalmazódnak meg. Meglehetősen ködös kérdések. S a válaszok ennek megfelelően szintén bizonytalanok. Nemcsak a gyermek, hanem a gyermekkorát felidéző felnőtt számára is. Aki nem tud megkerülni egy újra 1116
