Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Angyalosi Gergely: Az író titka - Erdődy Edit: Mándy Iván

használt elméleti irodalom jelenlétének mértékét a szövegben. Erdődy Edit sikeresen ellenállt az elméletieskedés csábításának is, noha ez éppen Mándy esetében nem lehetett könnyű. Annyit „adagol” a teóriából (elsősorban a narratív sajátosságok, a téridő viszonyok, a műfaji problémák elemzésénél), amennyi még éppen elviselhető a sorozat olvasójának és nem borítja fel a tanulmány belső arányait. Alaposan feldolgozza viszont a Mándyra vonatkozó kritikákat, és szép gesztussal minden találó mondatot idéz: épít az előtte és mellette járók munkájára. Nem tér ki egyetlen kihívás elől sem, tudja, hogy az, aki a könyvét olvassa majd, kíváncsi lesz a véleményére az író világ- szemléletét, annak változásait illetően is. Ha, mint említettem, ő az első monográfus, aki az eltusaítástól a bekebelezési kísérleteken át a - mondjuk így - termékeny tanácstalanságig végigkíséri a Mándy-recepció történetét, akkor önmagát is el kell helyeznie ebben a fejlődésvonalban.

Felveti tehát azt a dilemmát, amely körül napjaink kritikája kering; a Mándy-pró- za „anyagszerűségének” és ezzel egyidejűleg érvényesülő „anyagtalanságának” kérdését, hogy „a körben forgó és paradox meghatározások, megközelítések ambíciója nélkül” tegyen kísérletet egy újabb vonatkozási pont kijelölésére. S ez, mint szokásos mérték- tartásával írja, „ismét csak részleges és metaforikus” lehet. Ezért folyamodik segítségért Hamvas Béla Scientia Sacrajához, illetve azon belül a lét hierarchiájának fokozatairól szóló fejtegetéshez. Utalásként, „vonatkozási pontként” kétségkívül elegendő ez a rövid hivatkozás, érthető, hogy mire céloz vele a szerző, és miért érzi úgy, hogy ez a koncepció „feloldhatóvá teszi a realitás-irrealitás, anyagszerűség-anyagtalanság polaritásokban megjelölhető paradoxonokat is”. Mindazonáltal ezen a ponton tennék egy szelíd kritikai megjegyzést. Hamvas nagyon sajátos eszmekörben mozgó, s nem kevésbé sajátos logikájú értekező; maga is értelmezésre szorul tehát. Mindenesetre azt az olvasót, aki először hallott arról, hogy a létnek hierarchiája, lépcsőfokai vannak, de még azt is, aki hallott ilyesmikről, de másfajta elképzelések alapján tájékozódik ezekben a kérdésekben, ez az idézet meglehetősen váratlanul éri. így, lezárásként különösen. Erdődy Edit ezúttal adós marad valamivel: vagy hosszabb fejtegetést kellene szentelnie a Hamvas és Mándy világszemlélete között (a műfajok különbözősége ellenére végül is kimutatható) párhuzamosságnak, vagy jobban ki kellene fejeznie, hogy ez a néhány Hamvas-mondat csak illusztrációként szolgál. Ez utóbbi esetben viszont olyan metaforáról van szó, amelyet talán minden hivatkozás nélkül maga is megfogalmazhatott volna, a saját nevében. Nekem mindenesetre ez a mitikus-misztikus sugallat nem sokat segített Mándy prózájának jobb megértésében, noha, mint mondottam volt, érteni véltem, mire céloz az idézettel a szerző. A kritika tanácstalanságának, tehát a problémának a helyét is jól jelöli meg érzésem szerint; amiről nem vagyok meggyőződve: hogy ezeket a poétikai szinten megfogalmazott feszültségeket egy ilyen pszeudo-fí- lozófiai, vallás- vagy művelődéstörténeti formulában fel kellene oldani. (Ezzel nem akarom kizárni annak lehetőségét, hogy a Hamvas és Mándy közötti párhuzamok kutatása esetleg hozhat eredményeket.) Első szinten talán inkább a feszültségek nyomába kellene erednünk, sőt ki kellene éleznünk, hogy jobban lássuk őket; azután már gondolkodhatnánk azon, hogy mit tegyünk velük, vagy hogy ők mit tesznek velünk.

De hát ez az apróság végső soron mit sem változtat Erdődy Edit Mándy-könyvének értékén. Az olvasók egy része nyilván joggal várt el ilyen, legalább a felvetett problémák megoldásának irányát felmutató befejezést. Más részük (feltételezésem szerint ide tartozhat maga az író, valamint a szakmabeliek nagy többsége) korántsem várt el ilyesmit. Erdődy nagy érdeme, hogy rendet teremtett a Mándy-életművel kapcsolatos irodalomtörténeti és kritikai problémák dzsungelében. Könyve kitűnő bevezetést nyújt az író világába, a szakma számára pedig jól láthatóan kicövekeli azokat a területeket, amelyek meghódítása még a jövő feladata. De ne aggódjunk: az író titka mindenképpen az marad, ami: titok.

(Balassi Kiadó, 1993)

1115