Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - Csicskó Mária: A hiányzó parasztpolitikus B. Szabó István
CSICSKÓ MÁRIA A hiányzó parasztpolitikus B. SZABÓ ISTVÁN PÁLYAKÉPE egy jól szolgáló értelmiségi többet ér, mint tíz megfélemlíthető vagy demoralizálható kirakatparaszt, de egy igazi paraszt vezető többet ér, mint száz legjobb értelmiségi, mert az nemcsak annyit jelent, amennyit maga végez, hanem ezenfelül a jobbágyi alázatból való kiemelkedés útján elöljáró példát mutat az egész parasztság számára.”1 Ha Bibó István találó megállapításának fényében tekintünk vissza Magyarország huszadik századi históriájára, nem kétséges, a történelmet alakító erők pazarlóan bántak a magyar parasztság tehetségeivel, hiszen az agrártársadalom felbomlásának konfliktusokkal teli évtizedeiben csak azok a paraszti sorból származó közszereplők maradhattak huzamosabb ideig felszínen, akik parlamenti belépőjüket a mindenkori rezsim iránti lojalitásuk kinyilvánításával váltották meg. Ä Horthy-korszak, a Ráko- si-éra és a hatvanas évek díszparasztjai azonban rendszerük bukásával maguk is a történelem süllyesztőjébe kerültek, „dicsőségüket”, katonai pompával kísért temetésüket legfeljebb árulásuk híre élte túl. Ugyanakkor szégyenteljes és fájdalmas arra gondolni, hány Nagy Ferenchez hasonlatos igazi parasztvezető pályáját törték ketté, s így mennyi többletszenvedéssel járt a társadalmi átalakulásban magára maradt falusi népesség útkeresése. Áz értékek tékozlása mérhetetlen, de az utókornak megadatott az emlékezés, hogy - legalább részben - „jóvátegye a jóvátehetetlent”. Úgy hisszük, a B. Szabó István kisgazdapárti politikus életútját és személyiségét felidéző dolgozatban több okból is helyénvaló a kissé patetikus hangvétel. Ahhoz a generációhoz tartozott, amely nem riadt vissza ideáljainak alkalmankénti komoly, emelkedett szavakkal történő megfogalmazásától. S míg manapság bizony gyakran frázisok ürességével kong a „magyarság és a haza” mértéktelen emlegetése, B. Szabó István esetében ezek olyan értékválasztások voltak, amelyek fedezetéül következményeiben az üldöztetést, a meghurcoltatást is vállaló cselekedetei állottak. De elviseli, sőt meg is követeli az ünnepélyességet, ha olyan férfiről szólunk, akit politikai ellenfelei nem pusztán legyőztek a koalíciós évek hatalmi harcai során, hanem akinek a tisztességét, becsületét is a sárba taposták. A hetvenes évek történeti munkái a gazdag, jobb esetben a módos parasztság reakciós gondolkodású, jobboldali képviselőjeként ábrázolták,2 s a kommunisták társutasai, a baloldali kisgazdák és parasztpártiak is ekként beszéltek róla önigazoló memoárjaikban.3 1945-47 közötti működése árnyaltabb bemutatásának nyilvánvalóan az sem kedvezett, hogy az 1956-os Nagy Imre-kormány államminisztereként személye beletartozott abba a tabukomplexumba, amit az első nyilvánosság fórumain 1989 februárjáig a forradalom jelentett. 1989. március 29-én azután a Magyar 108
