Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Lengyel András: "Az apokalipszis realizmusa" - Baka István új kötetéről
LENGYEL ANDRÁS „Az apokalipszis realizmusa” BAKA ISTVÁN ÚJ KÖTETÉRŐL Baka István jó évtizede a magyar költészet élvonalába tartozik. Ő maga Döbling című kötetétől számítja pályája fordulatát, a kritika valamivel később vette észre ezt az emelkedést, de mára szinte teljes az összhang; a legkülönbözőbb irányú kritika egyaránt jelentős költőnek tartja. Megítélésének mércéje immár csakis a legmagasabb mérce lehet. A kor, amelyben élünk, a késő újkor relativizálódó, kiüresedő ideje; egymással összeegyeztethetetlen magánmitológiák zagyva kavalkádja tükrözi és gerjeszti létünk végső értelmetlenségét. Ám az ember számára, ha más nem, az élet-halál kérdése egzisztenciális súlyú, általános érvényű probléma. Az életet, amelybe beleszületünk, szükségképpen elveszítjük s ezzel előbb-utóbb valamennyien szembesülünk. A halál felöl szemlélt élet viszont megmutatja a maga valódi természetét; a veszteségben föltárul mindaz, amit elveszíthetünk. A halál lehetőségével persze, egyéni körülmények között, egyénileg szembesülünk, de az egyedi halálélményekben is az emberi lét legegyetemesebb vonatkozásai artikulálódnak. A költő tehát, aki minderre szavakat talál, úgy beszélhet saját ilyesféle léttapasztalatáról, hogy benne magunkra, helyzetünkre ismerhetünk. Baka István mai költészete már ilyen, egzisztenciális súlyú költészet. Versei ugyan változatlanul különféle szerepekben megnyilvánuló költőt mutatnak; mindazt, ami foglalkoztatja, csak mások - irodalmi, kulturális szereplők - életébe belehelyezkedve, egy fiktív világ elemeiként mondja el. Új kötete, a Sztyepan Pehotnij testamentuma is mutatja, hol Aeneas, hol Tristán, hol - egy egész nagy tömbben - Sztyepan Pehotnij (fiktív) orosz költő szerepében szólal meg. Szereplíra tehát az övé, jóllehet tudjuk, valamennyi szerepe ö maga. De ez a különféle szerepekben való megszólalás nem annyira költői rejtőzködés, mint - „új” tapasztalatok bevonása révén — gazdagodás. Megjeleníthető életanyaga bővül a fölvett szerepek kibontása során, s önmagát tudja bennük jobban megmutatni. A sokféle szerep, a szerepek természetéhez igazodó jele- netezés nem külsődleges kulissza nála, a szerep és a költői én döntő pontokon egymásba vált át, s éppen ezáltal mondódik ki valami lényeges. Az Alászállás a moszkvai metróba című „Sztyepan Pehotnij”-vers alábbi helye pl. úgy olvasható, mint egy metróleírás része: „Mint pokolbeli Möbius-szalag / Sínpár kering fold. mélyén föld fölött / S fortélyos lyelső végtelenbe zárva / Nem futhat máshová csak önmagába”. De nem kell hozzá különösebb éleslátás, hogy észrevegyük, ez a leírás - szinte észrevehető váltás nélkül - egy sajátos létérzékelés metaforájává válik. A záró két sor megemelkedik, s messze több lesz, mint egy leírás része. Költői ereje pedig éppen azáltal jön létre, hogy leírásként is, metaforaként is helyén van, s e kettő szétválaszthatatlanul egy. Legjobb verseiben így az egyéni-személyes és a metaforikus egybeesése lesz a versszervező elem, amely gazdagon áradó képek során keresztül állítódik elénk. Léttapasztalata, amelyeket kifejez, immár egzisztenciális érvényű. A különféle szerepekben próbálgatott magánmitológiák létünk tapasztalatait visszatükröző egységes, nagy mitológiává érnek össze. Költői világa ennek megfelelően komor. Alaptapasztalata, amely sokféle formában fölbukkan nála az, hogy valami megfoghatatlan, csak metaforikusán megjeleníthető irracionális erő „fölzabál” bennünket. A metró mozgó1107
