Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 12. szám - Lengyel András: "Az apokalipszis realizmusa" - Baka István új kötetéről

lépcsője pl. „mint Kharübdisz nyelve / Lökődik egyre és ki ráragad / Bendőbe süllyed majd sötét belekbe / De már elébb márványfoggal darálja / A csarnok mérges nyálú Szkülla-szája” (Alászállás a moszkvai metróba). Egy másik versében (Szaturnuszgyermekei) pedig szinte végső ítéletként hangzik föl:

Vagyunk Szaturnusz gyermekei mind:

Vonagló hús, belek, megtöltve fénnyel és mocsokkal:,

Mint fűszert, kősót, szórta ránk a kínt Atyánk, s most nyeldes minket fuldokolva

A kötetnek ez a Boschra emlékeztető apokaliptikus rétege a minden értelem nélküli, szinte közönyös megsemmisülés vízióját idézi föl, s ezjelenikmegúj és új szituációkban. A vershelyzet, a díszlet, a megszólalási alkalom különbözik, a végső sugallat azonban azonos irányú. A megsemmisülés víziója a személyes sorsot is magához rántja:

Angyalkürt ébreszt vagy az Auróra Ágyúszava, mindegy lesz énnekem.

S az is, hogy mennybe szállók vagy pokolra Taszít alá közömbös végzetem

(Testamentum)

Ennek az apokaliptikus víziónak kétségkívül van egy külső, történeti referenciája is. Baka ki is mondja Hcxlaszevics Párizsban című versében: „Csukd be a század ablakát! Elég volt!” — hiszen:

E korszak semmitől sem ódzkodik.

Rút katlanából ránk borult a szenny Tedd le a tollad! Torkig ér a menny.

De e költészet, túl politikai utalásain és történeti díszletezésén, egészében személyesebb természetű, sőt éppen személyesebb voltában egzisztenciális érvényű. A halál, valamennyiünk közsorsa, személyes drámaként is megjelenik. A kötet egyik legjobb verse, a különleges szépségű Egy csepp méz pl. dramatikus jelenetezésű, tökéletesen végigvitt képek sorában idézi föl „A múló édes evilági létet / Egy csöppbe pillanatba” sűrítve — hogy kimondhassa: „születésemtől tartó esésem / Mind gyorsulóbb végső szakához értem”. A Darázs-szonettek, ez az egyetlen nagy metaforaként is olvasható másik nagy Baka-vers pedig a darazsakat a külvilágtól elzáró ablaküveg metaforájával az egyéni pusztulás értelmetlenségét, érthetetlenségét érzékíti meg:

útjukba áll az áttetsző üveg nem törnek át küszködnek bár hiába s nem értik miért lett ilyen kemény a tiszta, sugárzó kékség mely dajkálta őket

(Darázs-szonettek)

A költő, aki ezeket írta, persze, tudjuk, maga is nagybeteg. Verseit alighanem mint a betegség szorításában vergődő ember személyes üzenetét is olvashatjuk. S bizonyos, nem is lehet megrendülés nélkül olvasni olyan sorait, mint pl. a Három apokrif 3. részét, amelyet így zár: „fogadj be végre árnyaid honába / Hádész királya”. A halállal való viaskodás immár költészetének egyik, különlegesen tiszta szólama; süketnek kell lennie annak, akit ez nem érint meg. De a költészet paradox csodája éppen az, hogy még ez a különlegesen válságos élethelyzet is hibátlan formákban, nagy mesterségbeli tudással, a végső tisztaságú formulázás igényével mentődik át a versekbe. Az élet, a

1108