Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"
AZ ÉRTELEM BOLDOGSÁGÁRÓL Életem végéhez közeledve elmondhatom, hogy boldog vagyok, mert régmúltunk majdnem minden kérdésével megküzdöttem, s részben eredménnyel. Nincsen olyan alapvető kérdés, amellyel szembe ne kerültem volna. Hát lássuk sorjában (nem időrendben!). Rajzoló, festő, mintázó ember vagyok, érdekelt, hogy hogyan alakult ki az emberben ez a tulajdonság, mert úgy látszik nem egykorú velünk. Megkíséreltem erre felelni az „Ősember művészeté”-ben. Meg miért szeretem Botticellit? Erre meg Botticelli kis könyvemben kerestem választ. Mi ragadott meg Rudnay sírvavigadó piktúrájában, erre feleletet a „Sírfelirat...’’-ban kerestem. Mindegyik művészeti könyvemben, kis tanulmányban, lett légyen az „csak” megnyitó, voltaképpen magamat vizsgáltam, úgy mint a nagy színészek, akik magukra öltik alakjaik egyéniségét, de közben voltaképpen a magukét gazdagítják. Ide tartozik részben képzőművészeti munkásságom is. Kivételes rajzi adottságaimmal bőven éltem — lelki gyönyörűségemre. Piktűrámat nem tudom egyöntetűen megítélni, de sok időt töltöttem vele, s ezek az idők mégis csak kivételesek voltak életvitelemben. Térjünk most régészéletemre. A „szegény ember régésze” akartam lenni, s ez részben sikerült is. A családformánk felfedezése, a temetkezési szokásaink lelki háttere, több használati eszköz meghatározása - úgy érzem - már átment a köztudatba, s azt sem tudják ki csinálta (ami nem baj!). A „temető a halott falu” gondolata meggyökereződött kutatásunkban, akárcsak maga a temetőelemzési módszerem! Ebben sok újat hoztak tanítványaim is főként a természettudományos módszerek bekapcsolásával, őszinte örömmel, megelégedéssel nézem munkájukat. Az egyik - magát nagyra tartó - volt növendékünk, azt a bornírtságot „állapította meg” rólam, hogy azért neheztelek rá, mert ő jobban csinálja a dolgokat mint én. Dőreség, én annak örvendek, ha valamelyikük jobb dolgokat csinál mint magam (pl. Tomka Péter). Egyszóval, ami a szegény emberek kutatását illeti, nem éltem hiába. Most nézzük a fejedelmeket, az urakat. Boldog vagyok, hogy a magyar Szent Korona kutatásában apró jelenségeket meg tudtam világítani (Géza arcképével kapcsolatban). Hozzászóltam a nagyszentmiklósi kincshez, s talán nem eredménytelenül. Egyik főművemnek érzem a Szent László-herma készítésbeli és szellemi tartalmának megvilágítását (a Mennyi Jeruzsálem küldöttje, Krisztus képmása, de egyúttal III. Béláé, a körzőjáték művészete, a sodronyzománc eredete stb.). Másik alapvető felismerésem a Szent László-legen- da freskósorozatának megfejtése, ebben Vargyas Lajos pompásan egészítette ki felismeréseimet. Ezt a munkámat monumentumértékűnek érzem. De nem aprózhatom el az áttekintést, s mégsem hagyhatok ki olyan lényeges kérdéseket, mint az övék rang- és nemzetségjelző meghatározását. Az öreg ember feje alá tett nyereg, mintha aludnék stb. stb. De ne feledkezzek meg a kettős honfoglalásról, amely úgy látom egyre szilárdul, és mások, más oldalról is ugyanerre a meggyőződésre jutnak. Végül pedig az a felismerésem, hogy két magyar történelem van, ezek egyike 670 táján kezdődött, és népét (az első honfoglalás falusi „népét”) Árpád hadi népe legyőzte, s ezzel kezdetét vette a „nemes magyar nemzet” és a jognélküli jobbágyság kettős története, amelyet voltaképpen csak az 1848-as jobbágyfelszabadítás szüntetett meg, ekkor született meg a magyar nép. Nem beszéltem még őstörténetünk kérdéseinek tel105
