Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Kemény Katalin: A hídverő (novella)
málészájú inasa rogyadozó félelmében nemcsak baljában a lópatát, de jobbjában még a kalapácsot sem merte igazában marokra fogni: „hol készítettek téged, te kölyök, no, persze itt is, és helyben is, és Castrovallisban is” - és akkorát kacagott, hogy még a szájából is szikrák pattogtak, mivel eszébe jutott az együgyű hídépítőkről emlegetett história, akik egy hajdanvaló, és soha fel nem vert hídra táblát függesztettek a felírással: „Ez a híd készült itt, és helyben, és Castrovallisban”. A Szikrakovács felesége meg, ha ugyancsak ez a maszatos inaska a fűszer- és vegyeskereskedésből megjövet sehogy sem tudott elszámolni a rábízott rézkrajcárokkal, talán még főijénél is tágabb szájjal kacagott, de az ő ajkai közül nem szikrák, hanem parázsbuborékok gurultak a simára döngölt agyagpádimentumra: „ohó! értem, elhagytad a pénzt a lyukas hídon!” - Hogy merre épült és mi lett azzal a hajdanvaló és sem itt, sem helyben fel nem épült lyukas híddal, vagy hogy melyik táján ívelte át a várost karajban ölelő folyamot, talán napkelte felől, a szelíd fűszálhullámban habzó legelők, és lenge táncot lejtő rétek terebélyén, ahol az asszonyok gyolcsot sulykolnak, és felkötött szoknyával térdig a vízben, maguk is megtisztulva csobogó nevetésükben egyaránt fiatalok, talán arra keleten, ahol merész fordulattal, ki tudná honnan, egyszerre csak elébük hömpölyög a mélyölű ár és ahonnan messzebb sohasem merészkednek, mondván „ez a határ”, — vagy átellenben hághatta át a folyót az a lyukas híd, ahol esténként a nap, kivált őszidőn vörösre festi a meghízott vizet, hogy azután az a csersötét erdőbe tovább ömölve az egész városra visszaküldje eddig magába rejtett homályát, onnan a másik határról, amelynél messzebb az íratlan, és még ki sem ejtett, de annál szilárdabb törvény szerint csak favágó csoportok hatolnak ritka és halk szóval beljebb, hogy fel ne ébresszék a folyam haragvó lelkeit, vagy az asszonybokrok szedergyűjteni, gombát szedni, de ők meg a lelkek elriasztására világító énekcsengettyűkkel mezítláb lépkednek a mohában, vagy éppen a déli meder táján épülhetett az a lyukas híd, ott, ahol a partra zúdított szemétcserép és hulladék, a határt nem ismerő elmerül?------mindezt sem a gólyószeművé rettent kisinas, sem a bátor szikrákat pattogtató legények, sem a harangozó, de még a váraomlott várnagy sem kérdezte--------hiszen tudták. A gyerekek viszont, kiváltképp a fiúk, ha össze akartak gyűlni pecázni, vagy lapos követ hajítani a víztükrön, csak annyit súgtak egymásnak „gyere a híd alá!”, a felnőttek meg nem hallották, lehet, hogy csak mímelték a nemhallást. A lányok pedig, minden rejtélyek korai tudói, dehogy is vallották volna be, tudják, hová járnak fiúpajtásaik. Ilyenkor inkább a kertalján, a ribizlibokrok sűrűjén bujkáltak a maguk királylány rongybábuikkal, faháncs hintóikkal, a maguk megannyi bűvös játékaival, „Julcsikám, öcsi hol tekereg megint?” Az anya konyhából hívó hangjára csak lapítanak, de másodszori, harmadszori kiáltásra „küldd hamar ide Lajcsit gallyat aprítani!” - már a kislánytorok nem állja meg kuncogás nélkül: „Nem tudom merre jár” - s a mókus se kúszik sebesebben a fenyőre, mint a három lányka az eperfára, nem is hallják a konyhából szökdelő utórezgést: „Nem tudom, nem tudom----”, mert már az anyja is tudja. Ám nagyanyánk, akiről sohasem volt bizonyos, tréfál-e, vagy zsörtölődik, a régmúlt után sóvárog-e, vagy messze jövendőre áhítozik, egymáshoz csöppet 1046
