Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 12. szám - Kemény Katalin: A hídverő (novella)
sem hasonló alkalmakkor, egyszer, ha nem értek be idejére a gyümölcsök, másszor, ha a szolgálólányt füllentésen kapta, de akkor is, ha nagyapánk nem ért haza vacsorára, holott már vecsernyére harangoztak, anélkül, hogy bárkire morgott, bárkit korholt volna, csak sóhajt lehelt a verandát befutó szőlőlugasok naprésein át az egész virágos- és veteményeskertre, és sóhaja lebegett mind lejjebb-lejjebb, a réten át egész a folyóparti füzesig, hogy ott, az ár felett úszó párákkal egyesüljön: „bezzeg, amikor még kilenc híd vezetett át----” hová? azt nem folytatta, mert tovább fonta nyűgölődve, nevetgélve v akorcsba a hajfonatunkat, vagy a hárászkendőnek való fonalat. □ Sem a lyukas hidat, sem a pelyhedző állú legényt, a játcintszeműt. Egyiket sem emlegették, meg sem nevezték. Az egyiket mert nem volt, a másikat mert ittléte erősebb az évezredes templomromnál, erősebb az emlékezetnél és bizonyosabb az évszakok váltakozásánál. Szeme jácintkékben nevet, váll- ereje akár a hídkar, nyúlánk lábszára akár cédrusfenyőből épült hídláb, dereka karcsú, mint középpillér nélkül ívelő hídbolt, hajának gyapja aranyat sugárzik. „Ne gyújtsatok lámpást, valaki behozta a napot a pitvarba” - évődött vele a mókázásból soha ki nem fogyó fazekas. A jácintszemű halántékon pirult, haja még sugárzóbb lett: „Igen, igen, a pitykék világítanak a mellényemen”. Lehet, hogy e városból származott, de az is lehet, hogy ismeretlen tájról, valahonnan nagyon messziről, idegen és az idők kezdete előtti nemzetségből, szüleit, törzsét, lakhelyét senki sem ismerte, senki sem kérdezte, csak itt volt magától értetődően, akár a márciusban kerekedő hegyi szél, akár nyárelőn a beérő búzatábla, akár a tetőket karácsonyi bundába pólyázó havazás. Ha megesett, hogy sokáig nem látták, nem keresték, távolléte épp úgy a város jelen valóságához tartozott, akár előbukkanása szükség idején. — „Majd én befejezem —”, szólt halkan, mégis zengőn, úgy, hogy aki kint a határban, a kaszálón, az is hallhatta, és be is fejezte a fagy beállta előtt az ez idáig tető nélkül tátongó házat, és a tanító úr a bezárt iskolaablak mögött is hallhatta amidőn a mezőn vihar közeledtén ott termett az aratók között- „majd én befejezem —”, és még a zivatar felszakadása előtt kazalban állt a gabona. Máskor meg csak odaállott a megsebzett tyúknál hangosabban sivalkodó Bözsi néni elé, aki csak félig vágta el a baromfi nyakát s nem bírt a kezéből kimenekülő jószággal - „majd én befejezem” — és valóban, egyetlen nyisszantással nyakát metszette a kapálózó aprójószágnak, de bal kezével már hajította is a kiszenvedett párát a folyóba. - Te szerencsétlen, mit műveltél, mit ebédelünk most? - így a megsegített kárvallott. - Pogácsát néném, és jóllakott a szakajtóban még forró gőzét eregető pogácsákkal. □ Emilyen vagy amolyan befejezésről s még inkább valamilyen újrakezdésről pedig nem ártott volna erősebben elmélkedni, olykor egymással tanakodni. Castrovallis felett egyre ritkábban derült a folttalan égi kék, az évszakok is egymásba gabalyodtak, az addig védelmet nyújtó és védelem alatt álló lakhelyekről váratlanul, bár szél sem rezdült, leesett egy-egy cserép, s még jó, 1047
