Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"

JEGYZETEK FŐISKOLAI EMLÉKEIMBŐL

Mély tisztelettel és szeretettel ragaszkodtunk mesterünkhöz, Rudnay Gyulához, s ennek ellenére III. évre átmentem Csók Istvánhoz. Ennek története az volt, hogy kezdtem eltérni a „lefestés” fegyelmétől, amely szerint a fény hideg, az árnyék meleg és a kettő érintkezésénél gyulladnak ki a színek, és az áll alatti erős árnyékot kiküszöböltem, s így az arc és a nyak egyetlen fénytömbbé vált. Ebben mindinkább nagyobb szerepre jutott a vonal. Ezt szépnek és igaznak bittern. Rudnay leült az egyik ilyenfajta rajzomhoz és azt mondta: „Ez nem vezet sehová László úr!” Nekem akkor mosolygós képem volt, és azt mondtam: „Nem hiszem Mester”. Erre Rudnay elvörösödve felugrott a rajz- padról és átment a következőhöz. Utána lementem a szobájába, de nem fogadott. Ekkor határoztam el, hogy átmegyek Csók Istvánhoz. Jó egy-két hónapig Rudnay egyszerűen nem vett tudomást rajzomról, hanem engemet kihagyva átment a következőhöz. Vagy 2 hónap után odaszólt, csak csinálja, csinálja. De ekkor már végleg elhatároztam, hogy átkérezkedek Csókhoz, a világos képfelületek vonzottak. Csók nem volt jó mester. Ha néha lejött korrigálni: „Fiacskáim pocsékul rajzoltok” — mondta. Például fél életnagyságú akt rajzomon letörölte a vállát, s aztán odarajzolta, majd ismét letörölte, aztán újból és újból, végül ott maradt valami halvány tónus, s azt mondta „így kell”. Rud- naynál megtanultuk az egészben látást, s az ilyen korrektúrák bizony semmit sem jelentettek számomra. Közbejött az aktbotrány. Az akkori kultuszminiszter, talán Ernst elrendelte, hogy az erkölcs nevében aktokat csak kis gatyában szabad rajzolni, ami elfódi nemző szervüket, Csók és Vaszary tiltakoztak ez ellen, mire nyugdíjazták őket, s a mi osztályunkat átadták Glatz Oszkárnak. Glatz Mestert mi csak megmosolyogtuk, oly annyira követelte a natúrát, a lefestést. Végül V. évre - mesterképző — átmentem Réti Istvánhoz. Nem sokat jártam be, mert akkor már a Hopp Múzeumban, majd a Nemzeti Múzeumban dolgoztam és az egyetemet végeztem.

A főiskolán nagy, emberi élményem Rudnay Gyula volt és Lyka Károly. Amíg még festő maradtam, Rudnay szemével láttam az ég hatalmas fénylő kupoláját, a szegény embert, a végtelenbe tartó ösvényeket, a fák fehérfodrú szoknyáját, amit a szél felkapott, és a magyar művészet megteremtésének szolgálatát. Nem győzök a sorsnak elég hálát adni, hogy mellette lehettem két évig. Később Rudnay teljesen megfeledkezett e „közjátékról”, hogy elmentem tőle, és hívott magához, kedves druszámnak szólított. Több levelet is írt, különösen, amikor Kiss Lajos „A szegény ember életéiről szép ismertetést írtam az egyik kolozsvári folyóiratban. Ok nagyon jó barátok voltak még Hódmezővásárhelyről. Később kaptam is tőle egy szép kis vízfestményt (Korcsmái jelenet), amit szokása szerint belakkozott, hogy olaj hatása legyen. Idős korára elharapózott rajta agyérelmeszesedése. Megható volt, hogy négyszer-ötször megkérdezte, „Hogy vagy druszám?” De a legszomorúbb az volt, amikor meginvitált, üljünk az asztal mellé „egy jó kis borocskára”. Kegyetlen vinkó volt s ő rábólintott „bizony jó borocska ez”. ízlelő szervei is eltompultak vénségére. Meglátogattam Baján, 11 órakor ágyban fogadott. Nem kelt fel korábban, csak a szeme maradt a régi, fénylő, szeretetsugárzó. Később egy kis könyvet írtam róla, Kaposvárott jelent meg (Sírfelirat Rudnay Gyula emlékére).

95