Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"
SZABÓ DEZSŐ KÖNYVELADÁSAI Egyszer a Philadelphiában megkért Szabó Dezső, hogy 3 könyvét adjam el valamelyik antikváriusnak. Szép régi kötésű képes Biblia volt az egyik, a másik kettőre nem emlékszem csak kötésükre, régi mestermunkák voltak. Bementem egymás után több antikváriumba. A könyves szeme felcsillant amint a régi könyveket látta, de amint elolvasta benne, hogy Szabó Dezső tulajdona, visszaadta, nem veszem meg - mondta! Az idő tájt Szabó Dezső megtámadta a Lantos céget, hogy kifosztja, s emiatt bojkottálják őt a könyvesek. Én és a főiskolások osztogattuk röplapjait, amelyekben felszólítja az embereket, ne vegyenek Szabó Dezső könyveket, mert abból csak Lantosnak van haszna, neki semmi. Végül kiadója vette meg a 3 könyvet 3 pengőért (nem elírás, 3, azaz három pengőért). Nem akartam odaadni, mire Szabó Dezső visszaküldött: adja csak oda, nem tudom kifizetni a feketémet! Szabó Dezsőről igen sok emlékem van, néhányat felidézek. Tulajdonképpen Gergely Pali vitt el hozzá először, a Segítséghez készült rajzommal, attól kezdve átlag hetenként jártam el hozzá a Philába. Négyszer vagy ötször költöztettem, főiskolás barátaimat hívtam meg, s úgy tízen összegyűlve mentünk és cipekedtünk. Egyszer a kávéházban lerajzoltam szénnel (egyik legjobb rajzom) és ráírta: Qui fűit Szabó Dezső, mert ez volt a Mille Coriolán korszaka, amikor Bukarestben akart a román kormánytól, az egyik utcasarokra koldulási engedélyt kérni, ezzel bizonyítván, hogy magyar író Magyarországon nem tud megélni. Nos az egyik költözködéskor láttam a falra felrajzszegezve rajzomat, de a felírás hosszabbnak tűnt, hát látom, hogy eléje írta: „Nunquam”, azaz sohasem volt ilyen, ez egy bankigazgató kérem! Igen, gondoltam magamban és elloptam a rajzomat, mai napig megvan! Egyszer nála voltam ebédre — kegyetlenül elsült malacpecsenyét készített ő maga. De aztán ki kellett mennem megkönnyebbülni, ám a papírtartóban egy kiadatlan Szabó Dezső-írás szeletei voltak. Kénytelen voltam használni őket. De Mester engedje meg, hogy papírt hozhassak. Jó, de írópapírt, mert azt szeretem. Egy alkalommal ideadta nekem a „Segítség” kéziratát, hogy adjam el laponként, legalább 50 pengőt áruljak ki belőle. Én akkor kaptam meg az ösztöndíjamat és felajánlottam a Mesternek az egészet, 80 pengőt. Ez jó lesz - mondta - és nekem adta a „Segítség” teljes kéziratát. Jó arasznyi vastag köteg volt. Kincsként őriztem, s amikor egy nagy utazóláda téli holmit - közte frakkomat és szmokingomat — Pestre küldtem, a ládát sógoromnál, dr. Vidra Lászlónál helyeztük el a Zrínyi u. 14. első emeletén lévő lakásukban. Alatta egy ruhakereskedés volt. Orosz katonák fosztogatták a ruhalerakatot és felgyújtották, az épület lángba borult, a lángok az I. emeletet is elérték. Mint a megszállott rohantam fel az égő házban, a fal mellé tapadván, hogy a mennyezet be ne szakadjon. Láttam az izzó ládát, felcsaptam a fedelét és még láttam a kéziratcsomót feketén, mihelyt hozzányúltam fellángolt és a fekete lapokon a betűk vöröses izzással parázslottak. Lehetetlen volt megmentenem. Ebben a nagy ládában hamvadt el minden ruhaneműnk, közte ünnepi öltönyeim, és égett meg Medgyessy Ferenc korsós nőjének agyagszobra. Ez szerencsére kisebb sérüléssel megmaradt. Úgy, hogy az irodalomtörténet ne keresse a „Se96
