Életünk, 1994 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 1-2. szám - László Gyula: "egy XX. századot végigélt magyar ember emlékezései"
AZ ÉHSÉG. KNUT HAMSUN Legénykorom egyik legnagyobb könyvélménye Knut Hamsunnak Éhség című könyve. A következőkre emlékszem. Akkor még menyasszonyom volt későbbi feleségem, Vidra Marica. Elutazott Tatabányára jóbarátnőjének Abrahám Ilinek (szegény tüdőbajban meghalt korán) látogatására és hívtak engemet is egy napra. Vonaton mentem és magammal vittem Hamsun könyvét. Belemerültem, együtt éheztem a regény főalakjával, ruhám kopottas, magam borostássá, sovánnyá, halottfehérré változtam, rettenetesen kínzott az éhség. Megérkezett a vonat Tatabányára, kiszálltam és csak álltam az állomáson, hát csak nem állíthatok be ilyen ápolatlanul, rongyosan, kiéhezve lilékhez. Tétován álltam jó darabig, míg elindultam, feléjük, de még mint lezüllött, kiéhezett valaki, ahogy bandukoltam megszégyenülve, csak lassan tűnt el belőlem a látomás és már felszabadultan érkeztem látogatóba. Ezen a könyvön kívül Dosztojevszkij volt még aki ennyire megigézett, később Szabó Dezső paraszthősei hatottak rám, de nem ilyen mélységben. A versek külön élményt jelentettek számomra (Ady, Tóth A., Kosztolányi, Juhász Gyula, Babits Mihály, Kassák Lajos, népdalaink). A SZÉL Legénykoromban nagyon szerettem a szelet és az esőt. Ha a főiskolán ért, felvettem esőkabátomat és ki a Hűvösvölgybe sétálni. Vagy ha erős szél fújt, szerettem a Lánchídon sétálni kigombolt kabáttal. Az esernyőt szégyelltem. Egy időben szelíd hányavetiség is volt bennem, hívén, hogy elhivatott vagyok. Szőnyi István (Kép, 1943: 34—35) így ír a vezetése alatt töltött időmről. „Egy alkalommal egy kis fiút küldtek fel hozzám, akinek rajzai között egykét olyan remek kompozíciót találtam, hogy első pillanatra azt hittem, hogy Székely Bertalan másolatok. Nem szóltam a gyereknek erről semmit, hanem leültettem, hogy előttem csináljon egy kompozíciót valami biblikus témáról. Rövid idő alatt egy még tökéletesebb kompozícióját Keresztlevételt rajzolt. Természetesen ettől kezdve a legnagyobb figyelemmel és érdkelődéssel foglalkoztam vele, egészen az érettségiéig. Ősszel miután annak rendje és módja szerint letette a felvételi vizsgát, a Képzőművészeti Főiskola növendéke lett. Ami ösztöndíjat, kitüntetést ott el lehetett érni, azt mind megszerezte, majd a főiskolai tanulmányok után a római Collegium Hungaricumba került. Ennyi siker és támogatás sem tudta megtartani megkezdett pályáján, hátat fordított a festészetnek, elvégezte a tudományegyetemet, s ma igen magas, tudományos állást tölt be. Eszébe se jut alkotni abban a mesterségben, melyhez ifjú korában olyan nagy tehetséget mutatott. Mióta ez az eset megtörtént velem, nem tudok nyugodtan, bizakodó ítéletet mondani kezdők munkáiról.” Szőnyi csak abban téved, hogy nem római ösztöndíjat kaptam, hanem Balló Ede ezerforintos ösztöndíját (Párizs, London, Róma, Firenze, Velence). 94
