Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.
Azonnal beszélek a főorvossal - az első ember, akibe a vesztibülben beleütközöm - roppant barátságos és kötélnek áll:- Végbélsipoly? Az édesapja? Hatvanöt? Csinálunk helyet neki, hozza azonnal.- Holnap délben itt leszek vele. Köszönöm, főorvos úr. Édesanyám persze elsírta magát örömében - először merthogy újra láthat, és másodszor, hogy jó hírrel járok: kórházat leltem. Még aznap délután leszabtam, összeszegeltem a primitív szánkóalkalmatosságot s másnap kora reggel megágyaztam rajta: paplannal-pokróccal betakarva s minden csücske körül jól bedugogatva, négy magas párnán félig ülve pihent rajta a beteg s amerre csak mentünk, jól körülnézhetett. Már ébredezett az élet, ügettek az erre-arra lézengők meleg rongyaikban, olykor térdig süppedve a hóban; a Liszt Ferenc térről az Andrássy útnál a Liget felé fordulva - mintha csak Arany János Képmutogatója gyürkőzött volna neki a mutatványnak - ott kezdődött a háborús panoráma. Az Oktogon téren kis időre megállapodtunk, hogy megnézzük magunknak a négy keretlegényt, akiket a világtájak szerint akasztottak fel a négy gázlámpára; meglehetősen alacsonyan lógtak s akinél volt valami suhintós, hát ki a kampósbotjával, ki az esernyőjével: végigvágott rajtuk, elmenet. Csak elnéztük a bosszúállás e kurta jeleneteit, a felpipiskedő járókelőket, amint a pacallá vert hullákra nagyokat sóznak s azzal, mint aki jól végezte dolgát, dohogva folytatják útjukat - és a szokatlanul nagyfejű, szemefolyott, csupaseb arc-roncsok makáber pojácaságát, ahogy a vakvilágba belemámulnak, ki csáléra fel, ki hajszra lefele: katonaviselt öreglegénynek is sokk-kezelés volt a látvány - és Édesapám értő pillantásokat váltott velem. Az Andrássy úton végig, valósággal szűz hóban toltam a szánkót s Édesapám mindig hátra-hátrakérdezett, hogy nem nehéz-e; én meg előre - hogy nem „cúgol-e” valahol a paplan, meg hogy a feje nem fázik-e (seszínű-szürke maradék hajával oly szánnivaló volt, mint valami esett madár). Lassan az oszlopos nagyangyal szárnyas figurája is feltündezett az apostoli koronával s mi kiértünk a Hősök Terére; a Műcsarnok mellett húztunk el s onnan néztük a következő, hihetetlen látványt, ami élőnkbe tárult: a tér közepén elsővilágháborús, lóvontatású, kerekes ágyúk, vagy egy tucat; a lovak felta- risznyázva, oldalt abrakolnak. A tűzmester jelt ad - a képeskönyvi ágyúk durrannak ugyan, de nem nagyot: a hang is képeskönyvi; a füleskucsmás harcoló alakulat tábori szánokon tolja melléjük a kupakos lövedéket... Ilyen idejétmúlta tarackokkal lőtték a Hősök teréről a budai oldalt. Hol van a legendás amerikai utánpótlás, a 12 tonnás rohamlövegek? Megintcsak összenéztünk Édesapámmal s szótlan összenézésünk több volt minden kommentárnál. Szegény Öregemet még aznap este megműtötték; s utána minden nap kilátogattam hozzá: melegen tartó edényhordóban vittem neki Édesanyám életadó erőlevesét — hiszen a lelkét is kitette volna, csak hogy életepárját talpraállítva lássa; ő maga nem jöhetett s amúgy se bírta volna - még hozzá se kezdett, máris megvolt a maga baja: eltűntek az utcáit lezáró magas kerítések, felszámolták a gettót s neki, „üzletével” - amely a sarkon, eltemetve, kétemeletnyi törmelékhegy alatt hevert-vissza kellett költöznie Akácfa utcai boltjába; onnan meg, a bekényszerített zsidó fűszeresné vissza szeretett volna költözni „szép saroküzletébe” s ingerülten méltatlankodott, hogy nincs hova... 953
