Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

De más is volt, amiért mindennapos beteglátogató utaimra nehéz szívvel bocsátott el Édesanyám s nemcsak ő. Bánni tudtam az oroszokkal, ráncigáltak is ide-oda, ahol csak baj volt s nem egy, volt nyilasérzelmű tömbparancsnok gazsulálva közeledett - kivált az asszonyok közt volt nimbuszom. Fejkendős képüket bekormozták, hogy ne nézzék őket kívánatos úri-macának s volt, aki a hárászkendőt magára kanyarítva, megjátszotta a „vén banyát”: rettegtek a szegény nők az éjszakai látogatóktól (rendesen csak egy praporscsik volt, akinek a hadnagya megparancsolta, hogy éjszakára kerítsen az ágyába nőt s ne merjen mutatkozni fiatal, üde ágymelegítő nélkül a szeme előtt) - és félelmük éppenhogy nem volt alaptalan. „Mászkál a városban: mi lesz, ha lelövik?” - így okoskodtak a maguk önös módján rólam - „mi lesz, ha nyomtalanul eltűnik, este nem jön haza és senki oroszul tudó nem fekszik azon az ágyon, amely félig eltorlaszolja a légópince bejáratát?”

Eléghamar szétfutott a híre az erőszakoskodásoknak: a terézvárosi templomban, a Rombach utcai zsinagógában. Az összehurcolt lányokon-asszonyo- kon egy zászlóalj ment keresztül. Zárdák megrohanásáról. Éjszakai „asz- szonysorozásokról” a légópincékben (akkoriban még jó harmadfél hónapig Budapest népe óvóhelyen lakott). Magam is úgy voltam vele, mint ők: nem győztem szörnyülködni/átkozódni és amennyire lehetett, kiálltam az asszonyok mellett. Négy-öt esetben sikerült s nem is említeném az egészet, ha nem lett volna egy hatodik, amelyet sehogysem tudok kipurgálni emlékezetemből. Azóta, ötven esztendő emberi és ötezer év történelmi persektívájából tekintve — tán higgadtabban ítélem meg a harcoló ember elállatiasulását, amikor utcai harcokban, házról házra, kézitusáról kézitusára él s tudja, valahol nő már a fű, ami rá vár, hogy beleharapjon. Nem mentem, ami nem menthető; de így van/volt/lesz, míg a világ világ. Gondolj De Sade-ra, erre a különben elég inszipid erotikus íróra. 14 éves fejjel, mint tiszt és arisztokrata, végigharcolta a hétéves háborút (1756-73) és saját bevallása szerint mint katonakamasznak, az volt a szórakozása, hogy a lerohant Poroszországban (ami akkor még a Douce Allemagne volt) asszonyokat erőszakolt, fogadásból, versenyt bajtársaival: annyira rákapott az ízére, hogy az erotika, mint az érzékek és a fantázia „kombinatorikája” egész életére hatalmába kerítette eszmevilágát, elméjét. Jártál mostanság Normandiában? Csak kérdezd meg, ha van bizalmas barátod köztük, a franciákat, hogy a partra szálló amerikaiak mit míveltek süldőlányokkal/nagymamákkal. Minden hódító hadsereg ezt csinálja. Napóleon azt mondta, a hadsereg „a gyomrán jár”; hoz- zátehette volna - „és az ivarszervével löködi előre magát”. Az erőszakos közösülés a katonánál: a halálveszedelem érzéstelenítője; nemcsak a prófunt - a vagina is az utánpótlás szerves része, amióta markotányosnék és más sereghajtók nincsenek. Jószántából senkisem áll kurvapecérnek, de ha az asszonybegyűjtéssel megbízott soros praporscsik eljátszogat az életeddel és a pisztolyát forgatja a mutatóujján az orrod előtt: te mit csinálnál?

KL Fogalmam sincs. Még nem próbáltam.

Tja. Én sem próbáltam: rajtam próbálták. (Ez a történelmi makula minden nemzeten rajta van s nem szemérmes lábjegyzetbe rejtem, ideírom: Olvasd el ANIBEL című regénytrilógiámban a „Jójcakátkívánók” történetét. Lorcsi- kám: hiteles. Szendrő József, a színész, valaha testi-lelki jó barátom, az egyik szereplője volt). Nos, mondom, egy ízben, egy ilyen éjszakai óvóhely-megro954