Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

Akik sóváran a győzelemre vártak, azoknak ez a győzelem... - a győzelem. sehogyan sem volt a kezük ügyében. Nem volt sehol.

Akiknek minden okuk megvolt, hogy rettegjenek a vereségtől, azok még jobban elrémültek attól, hogy vereségük eltörpül a világ e kozmikus kataklizmája mellett, amelyben a hullák fajra, felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül megölelkeztek a hóban és kizöldültek. Soha ilyen csiricsáré világot, soha ilyen mérges mitiszzöldet, ilyen „szép” enciánkéket, mint a világ eldöglésében, soha! S ez volt a hegeli „hármas mozgás” kozmikus erejű an- íi-antitézise, amelyben a dialektika dőresége megszakad s arra (a hullaeltakarító) hónapra az ideológiázásnak lőttek: az anilineslilán világoló, behavazott Föld hullafoltjai alatt nincs se vereség, se győzelem. Érted ezt, felfogod, át- érzed ezt az „eszmei” átigazítást?

KL Már hogyne érezném! S tán te is ismered Vas Istvánnak azt a két sorát, ami a régi világ utolsó és az új világ első verse nála: Budapest...romjai, jaj, nem tudok ujjongani - Ismerem hát, Februári jegyzetek a címe (az időpont nagyjából egybevág s hadd idézzek belőle): „Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy, / Lávás agyamban terjed a hideg, / És megértem a szél konok szavát, hogy / Nincsen értelme semminek. // Pest felszabadult romjai. / Jaj, nem tudok ujjongani”.

KL És te is reagáltál valami hasonló verssel?

Reagáltam, de nem hasonlóval s ildomtalanság lenne ideiktatni a Mester mellé a magam lapidáris dibdábságait. Arról is megfeledkezel, hogy nekem más dolgom volt, sürgős dolgom: Édesapám állapota válságosra fordult és nekem kórházat kellett keresnem a hátországban. Az orvos, amennyire tudta, megvizsgálta, a pincén és vaskeretes betonajtó roncsolásain kívül (tudod, órákon át a rászakadt légóajtó alatt feküdt) mást is talált: végbélsipolyra gyanakodott és azt mondta, csupán a műtéti beavatkozás mentheti meg. Édesanyám nehéz szívvel bocsátott útra, sejtve az utcai harcok veszedelmeit, mert ha „sündisznóállás” nem is, lesipuskás „Fritz” még mindig akadt „magaslesen”, templomtornyokon, kupolák alatt; s hazudnék, ha azt mondanám, tisztán állt előttem, hogy a végigrobbantott hidak egytől egyig lenyaklottak a folyó fenekére - hiszen még a Margit-híd barbár felrobbantásáról is csak utólag értesültem -, hogy a közepetáján járó telezsúfolt villamosok vitték hullámsírba utasaikat.

Természetesen nem a folyó felé, hanem az ellenkező irányba indultam: csak a hátországban találhattam kórházat, ahol hajlandók „civilt” operálni. Végig a Király utcán, kifele a fasorban, majd át a Benczúr utcába... egy hatalmas, szecessziós-barokk sarokpalota mellett történhetett az az apró- cseprő kis „virbli” (c’est le mot), aminek során kis híja, hogy ott nem hagytam a fogamat. S ha már itt tartunk, hadd számoljam össze, hányszor volt úgy, hogy fél fityinget sem adtam volna életemért s emberi számítás szerint pontot tehettem volna utána. Első ízben amikor a Vkf-bíróság pesti börtönében rám csapták a magánzárka ajtaját és még a fülembe csengett a katonai főügyész vijjogó hangja, amint a vádlottra a halálos ítélet kiszabását kéri: biztosra vettem a kivégzőosztagot. Másodízben a sátoraljaújhelyi Vkf-fegyház udvarán, amikor a kitörési kísérlet után szürkületig álltam a gépfegyverfészkek előtt és vártam, mikor szalad elő az SS-parancsnok, hogy tüzet vezényeljen. Harmadízben amikor Görömbölytapolcánál a büntetőszázadtól megléptem és más951