Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.
visszalépett volna a falvédőre, az beleolvadt a tapétába, amaz kámfort játszott; a nyilasok felszívódtak, kicsire húzták magukat, vagy - a „nehéz fiúk” - Budára vették az irányt. Tán e tíz nap interregnum alatt még számíthattál volna rá, hogy ha kitör a győzelem, hát az akkora csattanós örömujjongás lesz, mint a Halleluja-kórus a Messiásból. 18-án aki a ködpárás, behavazott utcára kidugta az orrát, tán megüthette a fülét a budai oldalra irányított tüzérségi lövedékek tompa buffogása, de különben nem sok újat vehetett észre. Hacsak azt nem, hogy kettesével-hár- masával járó alacsony, jókötésű, kucsmás ukrán kiskatonák jelentek meg az utcákon, senkire ügyet sem vetettek, csak póznáikkal matatták a pincelejáratokat: aknátlanítottak. Ahol nem leltek semmit, ott a falra rámeszelték: POVERKA MINA NYET - hogy nincs veszély. Magam is elődugtam az orrom - hogy körülnézzek. A volt „svéd házban” alig lézengett valaki. Dátumra még nemigen regisztráltam, hogy melyik volt az a nevezetes nap, amikor a front átcsapott a fejünk fölött; csak azt tudtam, hogy lézengő társaim veszettül integetnek, ismeretlenek: jönnék át az utca másik oldalára. Az O utca és a Jókai utca sarkán, az Utazók Egyesületének hétemeletes szecessziós sarokpalotája saroktornyába bevette magát egy náci öngyilkosjelölt. Annyi élelmet és lőszert vitt fel, amennyit csak tudott s ott berendezkedett lesipuskásnak; két géppisztolya volt, az egyik csövét még látni is lehetett; s most ezt a német katonát kellett kifüstölni. Füstölték is, de csak kényelmes-lagymatagon, mint akik bezsebelték már a győzelmet s mindenre van idejük. Át is szaladtam a másik oldalra és kapuról kapura lopództam, hogy benne maradjak a „holttérben”; az ide fehérlő Liszt Ferenc tér felé indultam; nekivágtam, hogy lássam, nekivághatok-e - hogy kitapasztaljam a „dörgést”, ebben az ágyúdörgésben. Lassan, botladozva haladtunk a magas hóban, amit háborúban senkinek esze ágában sincs ellapátolni, óvatosan mi első fecskék és már láttuk a Jókai-szobor hátát; s térdig merülve a fehérségben, meg-megtorpantunk. Igaz, a hó mélyrétege jégkéreggé fagyott és csúszós volt, de nem mindig azon buktunk el; olykor hullába akadt a lábunk. A hullákat nem mindig lehetett látni. Amelyik előmeredt, mert már félig kiásták, arról leordított, hogy hány vámhatárán vergődhetett át a halálnak s már ott jár messze túl, átpártolva az élőszférától a jéggé fagyott jégtuskók-sziklatönkök világához, és még dögében is hátat fordít - amilyennek Herakleitosz e végső halmazállapot-változásunkat látta. Hullák eltorzult vonásait vizsgálgatták a kedves halottjukat kereső hozzátartozók. Hullák mutogatták vigyori szájüregüket: jajkiáltásuk ultrahangját már csak a kutyájuk hallhatta volna meg. Hullák mutogatták lekoszló hajukat. Az akrilik-és-anilin színskála teljes regiszterében: sárga-lila-kék és hullazöld hullafoltjukat. A Japán Kávéháztól a Zeneakadémia sarokpalotájáig, hullák hegyén-hátán; hozzátartozók, akik forgatnák, de képtelenek mozdítani, arcával lefele úgy odafagyott. És mindez a morbid színorgia mindenestül átterjedt a hullafoltos égre - az ajtajait tátó, félrelógó tálalószekrényekre a harmadikon, az alálógó zongorákra a negyediken: a tátongó rom-emeletekre is. Lorcsikám! Még felidézni is - az elbeszélőre rámért büntetés; mert az eldöglés e biztos talaján állva ugyan miféle ideológiai felépítmény tündökölhetett? Ami most következett, az a helyreigazítás hónapja volt, meghihesd: helyreigazítottuk téveszméinket. 950
