Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

lehetett, azt meg, hogy éedesapja, Bokor Dezső a Vájná és Bokor előkelő Váci utcai kiadócég beltagja, a véletlenek összejátszásaként zsebelhettem be - mindkettejüket magam tuszkoltam be a lomszekrénybe seprűk-partvisok közé - és a megmenekült apa-anya nem győzött hálálkodni lánya megmen- tőjének. Elza néném is megvolt, dehogy is bújt el: egy Kopasz-lány az erdélyi Kopaszok közül?! Mertek volna hozzányúlni ujjal is! Kiszidta a kölyköket, a kis nyilas taknyosokat. Úgy kiadta a porciójukat, hogy az utója kezitcsóko- lommal takarodott el... Új reményt merített a mi megölelkezésünkből Elza néném, hogy majd „az én Lajosom” is, ugyanígy, ilyen csodával határos módon: hazajön... Az ő Lajosa! Nem sejtette, hogy azt a négy-öt esztendőt, amennyije még hátra van, imádott férje kétlábonjáró, mozgó síremléke módjára fogja letölteni KL És a többiek, az elhurcoltak? Hányán menekültek meg?

Kevesen. Az Operaház zenekarának egy elsőhegedűséről tudok, aki az éjszakai menetből befordulásnál kiugrott s egy ott parkoló tehergépkocsi alá vágódott, ott várta meg a hajnalt. A többieket, mintegy 130 felnőtt személyt, asszonyokat, öregeket kivitték a Duna-partra és belelőtték a folyóba. Itt is akadt valaki, aki kiúszott. A Házba senki nem tért vissza. S még akkor is, ha a legtöbbjét csak látásból ismertem: hogyan emlékezzünk a szerencsétlenekről? Hogyan emlékezzen vissza a gyermek, ha a háború poklából ő maga megkerül ugyan, de lefagyott két lába leamputálva - és egy-szál árva-magában arról kell értesülnie, hogy apját-anyját a Dunába lőtték a nyilasok? (amint az jogász-unokaöcsémnek kijutott). Tudod, ilyenkor, amikor tömegsírt, tömeghalált kell elgyászolnom, a negyvenötösök életáldozatánál csakúgy, mint utóbb, Ötvenhat sok tízezres embervér-csapolásánál - egy harmadfélezer éves görög mondás jutott eszembe, Szolón dictuma. Szoloné, aki a hét görög bölcs egyike volt és ha Diogenész Laertiosznak hihetünk, aki viszont Diosz- kuridész Memorabiliái-bó\ veszi - idő előtt elhalt fiát siratta keservesen a bölcs s valaki, hogy vigasztalja, odaszólt:- Minek sírsz? Úgyis hiábavaló!

Mire Szol ón:- Hisz épp ez az! Ezért sírok.

„Kiénekelhetetlen gyász”: mennél nagyobb, annál kiénekelhetetlenebb. Lompos-bundás farkas emberarcú sziluettjét látom, amint szünös-szűnhetet- len újrázza és a Hold előtt elúszó felhőfoszlányoknak kiüvölti fájdalmát. Negyvenöt, Ötvenhat: mennél nagyobb a tömegsír, annál magasabbra tomyoljuk ezt a szolóni hiábavalóságot.

Bölcsességnek tragikusabbat elgondolni sem tudok.

948