Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.
a múltat megváltoztatni nem tudja, sem Ananké megmásíthatatlan Rendelését...?! KL Hogyan menekültél meg? A Mennyek Könyörületéből. Saruszárnyú Angelosz küldetett értem. A mentőangyal valósággal szellemjelenés volt, aki egy takarítóasszony földi porhüvelyét öltötte magára. Ismertem én jól ezt az ötven körül, ráncos-majomképű, majdnem-törpe, töpörödött takarítóasszonyt, de rá se hederítettem, soha vele szót nem váltottam. Úgy sietett, hogy szinte gurult vele, azzal az összecsukható kislétrával és már állogatta is, abban a teljes pandémoniumban.- Maga! - rántotta meg a kabátom szárnyát. - Jöjjön velem! Odavitt a második emeleti nagy előtér kétsoros beépített szekrénye mellé, amelynek oldalához a létrát támasztotta. Parancsolgatott, siettetett:- Menjen fel! A felső ajtósorban kinyitja az ajtót, majd én rácsapom. Maga csak másszon bele, majd én elviszem a létrát. Felmászom, bekecmergek, őrszellemem rám csapja az ajtót - sötétség. Ő maga, a ráncos-majomképű, majdnem-törpe, töpörödött takarítóasszony: mentőangyalom eltűnt az életemből; de hogy a tulajdon életéből is nem tűnt-e el - él-e, hal-e, magas kort ért meg vagy akkor agyonlőtték: nem tudom. A létrát nyilván elvitte, nem hagyta ott az áruló jelet. Am alighogy rám szakad a sötétség és guggoló ülésben ott kucorgók a szekrényfal felső „emeletén”, megindul alattam az üvegkupac és csörömpöl. Rádöbbenek, hogy befőttesüvegek hatalmas kupacán kuporgok s ha az megindul alattam, hát------v agy kinyomja az ajtót és felfedeznek, vagy az ide-oda guruló üveg addig csörömpöl, hogy gyanút fognak. Jó két óra hosszat folyt a kutatás, a nyilasok a házat a pincétől a padlásig felhányták s hogy „beugrasszák” a bujkálókat, míg égnek álló hajjal elő nem jönnek (mert volt ilyen is) - szünet nélkül ordibáltak:- Gyere elő, piszkos zsidó, úgy is tudom, hogy begöngyölted magad a szőnyegbe... Kilátszik a piszkos zsidó lábad, hé! Előbújsz, de mindjárt, mert ha nem, beléderesztek egy sorozatot...! Alighogy kimondta, már hallhattam is a sorozatot (s utóbb meg is leltük, Zsuzsával, a második emeleti nagyteremben, a végiglőtt szőnyeggöngyöleget). Elhiheted, hosszú éjszaka volt, kuporogva a befőttesüveg gurulós kupaca tetején, a felülső vaksötétben s még hosszabb, amikor a dúlás-randalírozás elült, de hogy nem fülel csak és vár, a fegyvercsővel a szekrényajtó nyílását lesve - egy pártszolgálatos, nem lehetett tudni. A kora reggeli nagy csendességben aztán mégis lemerészkedtem, lehuppantam a padlóra és belestem az ajtókon, végigosontam a függőfolyosón; fél hat fele járhatott - szál gatyában, de nem éreztem a hideget. Lassan felfedeztük egymást, összeölelkeztünk és boldogok voltunk: vacogó-boldogok. Volt, aki úgy menekült meg, hogy a fürdőszobából kimászott az alig-négyzetméteres világítóaknába és falainak nekifeszülve - órahosszat lebegett a mélység fölött; volt, aki padlászugolyba bújt és öreg ramatyokat húzott magára. Es volt, akit valakije egy széles, óarany luxus-rekamié párnatartójába tuszkolt és még a díszterítőt is ráigazította, hogy mintha senkise bolygatta volna - úgy hasson: Zsuzsa azt állította, én voltam az ő Valakije és én még esztendőkig úgy véltem, hogy ő az én Valakim: szíves-örömest, hiszen rám nevető tizenkilenc esztendejével szebb-hamvasabb volt, mint Danielle Darrieux valaha 947
