Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

leállt. Piszmogás; rádiózás; hírvadászat az éteren. Hisztérikus nevetgélés, félelmi nyegléskedés, a végjáték unalommá fásuló izgalma. Kihívtuk a sorsot magunk ellen. „Nem tarthat már soká!” - mondogattuk reggelente, pedig a vastagja most következett. Az istenek nem szerették irrealitásokba menekülő idétlenségeinket: hübrisz volt.

Jóllehet épp december 24-e nevezetes nap volt a Ház életében s mi megkaptuk a figyelmeztetést, csak nem fogtuk fel értelmét. Kora reggel két jólöltözött úr jelentkezett a kapuőrségen: Lajos bátyámat keresték. Lejött. Kölcsönös udvariaskodás, hűvös előzékenység. Épp most fejezte be öltözöködését, még nem reggelizett. Sebaj: kap reggelit is. Mindössze tisztáznia kell egy félreértést: tanúnak hívják be egy olyan ügyben, ami őt nem érinti. Emberéletről van szó.- Emberéletről? Akkor megyek - mondta Lajos bátyám, felgombolta zakóját, sálat kanyarított magára és a hócsatakos utcára kilépve, eltűnt a két nyomozó kíséretében. Soha többé nem láttuk. Sem nem sejthettük az ösz- szefüggést nagybátyám bekísérése és a Ház megrohanása közt; csak nagy sokára, a 45-ös nyilasperek nyomozati anyagából derült ki, hogy a mi ha- mispapírgyártó üzemünk december elején lebukott, valaki szökésben lévő katonát elkaptak egy hamis szabadságlevéllel és belőle kiverték, hogy honnan szerezte. Pickier Adolf, az osztrák cinkografus reggeli után felkapta orvosi táskáját (tele bélyegzőkkel) és az iramodó nyúl gyorsaságával olajra lépett. Lajos bátyámat még aznap délelőtt, egy polgári iskola épületében székelő nyilas nyomozórészleg megkínozta és agyonlőtte. Aki semmi biztosat férjéről nem tudhatott, de minden idegszálával reszketett érte: Elza néném kisírta a két szemét és csak árnyéka volt önmagának (csudálatos módon a megro- hanás éjszakáján magára talált és vaskézzel irányította a bújtatást).

Amíg Lajos bácsi ott járkált-surrant-sertepetélt komótos járásával közöttünk, addig észre se vettük; de most, hogy elteijedt a híre - mindenütt őt kerestük. A „gondnok” hiányzik. Téma volt. Még nem jött vissza? Pedig csak tanúskodni vitték. Tán elhúzódik a kihallgatása. Holnap betoppan, itt tesz-vesz megint és amilyen szófukar, harapófogóval sem lehet kihúzni belőle, hol járt, mit akartak vele. Kukkot se... Hanem - visszatérését túlontúl sokáig húzta s mi megfeledkeztünk róla. Akadt olyan őrült, aki még üzletelt, még csereberélt, még sakkozott.

Ha meggondolom, hogy alig tíz nappal a front átcsapása előtt rohantak meg bennünket! Alig tíz nappal annak előtte, hogy 1945. január 17-ről 18-ára virradó éjjel átcserdült fölöttünk az arcvonal. Január 7-én, este tíz óra után lehetett, az öregek már aludtak. A kapualji csetepaté, az ordibálás a vesz- tibülből felhallatszott az emeletre is; és ahogy a fegyvertelen „kapuőrség” a fegyveres különítmény nyomására a lépcsőn mind feljebb szorult, a zajgás egyre közelebb jött. A nyilasok sokan voltak, pillanatok alatt elárasztották a házat. A „tisztviselők”, akik egy idő óta már semmiféle tisztet nem viseltek és a „hozzátartozók”, akik idementett papák-mamák vagy egyszerűen megbújó menekültek voltak, fejvesztetten rohangálni kezdtek. Kitört a pánik. Eleinte én is azon iparkodtam, hogy bújtassam, akit tudok: kit ajtószárny mögé, kit a rekamié párnatartójába - mintha nem járta volna ki az eszem, hogy magamra is gondoljak. S van-e szónokiasabb hitvány szónoki kérdés, de hadd tegyem fel: hihetünk-e a Mennyek Környörületében, mikor a fő istenség sem

946