Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.
hiszemben figyeltem a felporzó terem falait az utcára hulló bombák villanásában, a torkomban dobogó szívvel lestem-vártam, hol-mely falrész vagy ablakköz lesz az első, amely meginog s mi pokolra szánkázunk, mind a hat emelet, mert ennek a dördüldözésnek olyan telitalálat-üvöltése volt, mint mikor ég-föld összeszakad. Aztán amikor a nyomában járó, felemyőző robaj is visszahullott és a második emelet még mindig ott volt velem a magasban, figyelmes lettem valamire. Nemcsak a betört ablakokon beáradó téli hidegre, hanem arra a szokatlan világosságra is a teremben, ami ha félhomály volt, a hajnal fénye ilyen hirtelen nem lehetett. Felugrottam és ahhoz az ablakhoz rohantam, amelyen kivált bevágott a fény. Szinte nekivágódtam az ablakkönyöklőnek s előrehajolva belemeredtem a „lyukba” az éjszaka közepén. Lyukas volt az ég. Ott, ahol száz éven át a szemközti sarokpalota állt, hiányzott a kupola, majd amikor alápillantottam, láthattam: hiányzik az egész s helyette az utcakeresztezést betölti-és-eltorlaszolja a téglarakás. A gondolatra, hogy a szüleim ott vannak alatta - feljajdultam. Télikabátot kaptam magamra, lerohantam és ki az utcára. Ott csatlakoztam ahhoz a kis csoporthoz, amely azon mesterkedett, hogy puszta kézzel szabaddá tegye a fóldigrobbantott bérház Ó utcai bejáratát. Mekkora megkönnyebbülés volt, amikor sikerült a légópince bejáratáig lehatolnunk. Kiderült, hogy a láncosakna a ház Jókai utcai szárnyát vitte el, az O utcában még állt a földszint és az első emelet. A viszontlátás szüleimmel - az átélt rémületes órák jegyében - józanul zajlott le; Édesanyám nem sírt, fegyelmezte magát - még mindig fennállt a veszély, hogy valami nyilasérzelmű lakó firtatni kezdi, ki ez az idegen férfi a fűszeresék szenespincéjében, ahol ágyaink voltak. Okosak voltunk és szemfülesek, negyedóránál nem tölthettem többet velük s percek alatt - mindent tudtam. Édesapám súlyos beteg, alig van magánál. A hetedik kerületben tömbparancsnok volt és éjszaka is járnia kellett az utcákat. Egy ilyen ellenőrző körútja alkalmával egy szovjet tüzérségi gránát légnyomása áthajította az utca másik oldalára és a falhoz verte. Ez reaktiválta elsővilágháborús gránátnyomásának reziduumát idegrendszerén. Hordágyon vitték vissza a ház óvópincéjébe. Két hétre rá a bérház légibombát kapott, amely a lépcsőház légterén zuhant be és lerombolta a légófedezék bejáratát. A belökött „bombabiztos” betonajtó, mázsás terhével Édesapámra esett - ott volt az ágya a bejáratnál - és órák beleteltek, amíg felemelték és kiszabadították alóla. Amikor a VII. kerületből gettó lett és el kellett hagyniuk üzletüket, apámat már hordágyon vitték át a kiutalt új üzletbe; s minthogy pedig a bolt saroküzlet volt, most ott hevert a hegymagas romrakás alatt, az átmentett raktárral egyetemben. Pillanat alatt egész életük munkája, minden vagyonuk odaveszett. Nem mintha tartottam volna tőlük, mert már nagyon néztek és a nyilasok, mint akik vesztüket érzik, mostanság vadul portyáztak-garázdál- kodtak; de más is érezte a vesztüket és a pincén akadtak már okosok, akik épp erre spekuláltak. így, ha ki is találták, ki az az ismeretlen, feketebundás fiatalember a fűszeresék pinceodújában - besúgó, feljelentő nem akadt; mégis, jobbnak láttam, hogy visszatakarodjam a „svéd házba”, ahol a mi titkos triumvirátusunk már várt, hogy meghallja, mi hír odaát. KL Már másodízben említed. Miért volt titkos és mennyiben - triumvirátus? 942
