Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Határ Győző: Életút 2.

ban is dolgozott. Már csak a Góré aláírása kellett volna védlevelére, „ha lehetne: soronkívül”; és én nála lebuktam, mert a soronkívüliséget tetéztem a hanyatthomlokisággal és az oldalbenyíló félhomályán ráhamisítottam neki a Góré aláírását. Majd füligvörösödve felajánlottam, hogy éjszakára „biztonsági ágyhelyet” szerzek neki, ha épp nem volna hol aludnia. Épp volt hol - de kapóra jött a barátnője, akit le kellett rázni: majd ő elhál a régi helyen - s ezzel a Holdvilágképű bezupált a Házba. A fejleményeket a szomszéd íróasztalnál Zsuzsa feszülten figyelte és arca-durcája morcosra változott. Miért ágaskodott bennem a kani kívánság, hogy megmásszam a Holvilágképű Nyakiglábat? Az Everest meghódítója erre azt mondta: mert ott volt. Először és utoljára történt, hogy hivatali hatalmamat „nyerészkedésre” fordítottam és hogy aznap éjjel szokott fészkem, a két összetolt bőrkarosszék üresen maradt. Hová tettem a szememet? Tévedés volt. Félreértés. Talleyrand azt mondta volna: több mint bűn - hiba. Nem is szerencsétlenkedtem vele sokáig; hajnalban visszatértem őrhelyemre. Ha angolnak születik, karriert csinálhat deszkalaposságával s akár róla írhatta volna Stevie Smith okos gúnyrigmusait: This Englishwoman is so refined / She has no bosom and no behind... Mint a napraforgó keringett körülöttem még sokáig, vérszomjas bazsalygá- sával s még az ostrom után is ostromolt káprázatos üzletasszonyi képességeivel dolcsiban-napcsiban, érzékeltetve, hogy mellette holtom napjáig garantáltan kitartott férj leszek... Ibi? Babi? Gabi? Már a nevére sem emlékszem. S hogy ez utálatos peccadillót mennyire megbántam, azt nem mondhattam el Zsuzsámnak sem, aki a Holdvilágképű Nyakigláb vérére szomjazott s ebédig hátát mutatta, csak hogy kisírt szemét ne lássam.

KL Hol ebédeltél és általában - hol kosztoltál?

Egy járható szekrényben, mely elég tágas volt ahhoz, hogy csepp kis asztalán munkához lásson a mi triumvirátusunk: se ablaka, se szellőzése - se kívülről, sehol semmi nyoma, hogy honnan a bejárat; de erről majd alább. Ahogyan ekkor napjaink peregteg, volt abban valami hideglelős rutin. Ahogy kora reggel a második emeleti konyháról leküldték a dupla kávét a kapuőrségnek (hogy életet verjen bele); ahogy a kérvényezők már kora reggel elkezdtek sorakozni a földszinttől a másodikig, amelynek lépcsőpihenőjén ott szorongott a tömeg, mire mi ajtót nyitottunk (az utcán nem mert állni már senki sem, lévén nyilasuralom); ahogy tompán be-behallatszott az ostromgyűrűt bezáró szovjet hadsereg tábori ágyúinak buffogása: már-már azt hihetted volna, így megy ez majd az idők végezetéig. A légitámadások is alábbhagytak és az éjszakai vészterhes csendben, bőrkarosszék-fészkemben gunnnyasztva, hiába vártam a bombázó raj jól ismert zümmögését. No de december végén alaposan bepótolták a mulasztottakat s akkortájt éltem át a város legnagyobb szőnyegbombázását. A liberátorok zümmögésére riadtam, mely csakhamar bőgőssé fokozódott s utána a robaj erejéből, ahogy sorra kioldották bombáikat, következtethettem, hogy melyik kerület lehetett. De ezúttal hiába vártam a légósziréna egyenletes, kitartott üvöltését: több hullámban támadtak, négy óra hosszat és a döngés egyre közelebb jött. Az utolsó hullám már vaksötétben ért, mintha a sztálingyertyákból kifogytak volna és a fékágyúk ugatását is elnyomta a liberátorok motorbőgése. Hatodik kerület - célterület vagyunk, gondoltam. A robbanások egyre közelebbről reszkettették az öreg ház fala- it-ablakait, míg végül mi is bekaptuk a láncos aknát - legalábbis abban a

941