Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Káli István: Tündérkör (próza)
El lehet érzékenyülni annyi emberi nagyság hallatán, és Simon szeret elérzékenyülni. A hangulat-kicsalogatta könnycsepp ködén át a sarokban meghúzódva és onnan figyelve is szivárványosabbnak tűnik az élet, a jövendő, mint addig bármikor. Ám a boldogság tarka madarára a boldogtalanság nagy, fekete ragadozói leselkednek. És ahhoz, hogy elcsípjék, meg szétszaggassák, egy annyicska idő is elég, amennyi alatt a méltatásokat megköszönő beszédében az ünnepelt kitér a szakmai túlbuzgóság káros hatásaira. Hiába ébred azonnal a megbolygatott lélek, hiába helyezkedik tüskeállásba, a józanuló tudatból felbugyogó igazságár átfolyik minden gáton. Simon lázas sietséggel rendezgeti és raktározza el a félórával előbb olvasott száraz mondatokat s bennük a számadatokat, amelyek a neve alatt megjelent riportot keresztül - kasul tűzdelve kimutatják, hogy mennyit keresnek az építőmunkások a tava- szi-őszi-nyári szezonban a napi tíz óra építőmunkával, mennyit költenek belőle fizikai erejük fenntartására, mennyit küldenek haza a családnak, mennyivel toldják meg azt az otthon szorgoskodó feleségek, mi mindent visznek magukkal, ha két- vagy háromhavonta egyszer hazautaznak, mennyi sze- retetet raktároznak el magukban rövid otthontartózkodásuk alatt, hogy újabb két-három hónapig elegendő lelki erejük legyen készséggel és odaadással besegíteni a mindent átfogó alkotómunkába. Mint hidegrázós, reszket az erőfeszítéstől, hogy visszatartsa hirtelen kikívánkozó mondanivalóját. Szerencséjére körülnéz mielőtt megszólalna, és rájön, hogy a felgyüremlő szavak, mire értelmes rendbe álltak volna össze tudatában, már idejüket múlták: a szendvicses tálak, meg a válogatott italokkal teli poharak kerültek előtérbe. Reszketését álcázandó, kezébe vesz ő is egy poharat, s miközben minden új kollegával sorban koccint, az ünnepélyesség szabványmosolyának álarca mögé rejti a sebzett leikéből felszínre kívánkozó torz fintorokat. Csak beszédfoszlányok, csak mondattorzók jutnak el tudatáig, mert az közben kétségbeesetten kapkodva erőlködik, hogy felidézze a riportjából kimaradt előzmények és következmények miért-hogyan összefüggéshálózatát. Továbbra is mosolyog, mert nem szeretné, hogy első nap rajtakapják az ünneprontáson. Bátran tűri a vállveregetéseket, s csak befelé csodálkozik azon, hogy a világnak egy rajta kívül álló részében a felismerés nem feltételezi mindenek fölött a beismerést is. Simon nemhiába szerencsés alkat. Az italtól bepárásodó agya éppen idejében hagyja cserben, hosszú másodpercekig csak valami tébolyszerű ürességet érez, amit aztán hűvös és híg közöny vált fel. De ami emberi maradt benne abban az állapotában, éppen elég neki ahhoz, hogy elkönyvelhesse: az értelem nem jelent ugyanakkor erőt is, és nem segít hozzá, hogy a valóság teljes teljeseimében, a legapróbb részelemeire felbontva megnyilatkozhasson. Még úgy, félkábultan sem meri remélni, hogy nem is lesz szüksége rá a boldoguláshoz. Nagyot taszít rajta a vágy, hogy elmeneküljön onnan, ahol néhány könnyed ceruzavonással is szertefoszlatható egy életre szóló remény. Undorral bámul az ujja markolta pohárra, mely egyedüli oka a gyomrát kifordítani készülő belső nyomásnak. Mégis egyetlen hajtásra kiissza a tartalmát. Aztán az asztalhoz megy, egy újabb nagy adagot tölt magának, és hagyja, hogy lábai odavigyék az ünnepelt körül sündörgők közé, hadd kezd86
