Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Önarckép, szigorú ikonosztáz (Mándy Stefánia: Az ellopott történelem)

át, „katolikus”, tehát egyetemes távlatossággal ültethető át, elviselhetően. Az úgyne­vezett Auschwitz utáni művészet kategóriája valójában csak ennyit jelent: olyan mű­vészet, amely belátta: a borzalmak érzékeltetéséhez az egyén szenvedéseinek lírai felvonultatása kevés. Különös, de mintha Mándy Stefánia 1944 és 1992 között született versei, így például auschwitzi lírai naplója is, az Auschwitz előtti művészet kategóri­ájába tartoznának. Ez így persze túlzás. A Mándy-féle verstájat a következő verstájszótár segítségével idézhetjük föl: út, ég, láng, halál, álom, üres, végtelen, tűz, isten, fény, csönd, szem, lét, tükör, sivatag. Ez a nyelvi tér egy erősen metafizikus költészet helyét jelöli ki. Egy olyan költői világot, amely szürrealisztikus metaforikája révén már-már a misztika világával határos. Csakhogy: ez a túlvilági tájkép, amint az a kötet olvasása közben világossá válik, az én belsejében található. Mándy nem azért ragaszkodik az egyes szám első személyhez, mintha nem lenne képes a távolságtartásra. Verseiben az eltá­volításnak számos példájára akadhatunk: „halotti nagy kihunyt tüzeknél / papírcsákóm megemelem” (Ezer groteszk). Nem, ragaszkodásának, engesztelhetetlenségének szerin­tem filozófiai, világszemléleti gyökerei vannak. Metafizikai parancsnak engedel­meskedik, amikor az én várának legmélyebb kazamatáiba húzódik. Erről szól ol­vasatomban a Napfogyatkozás következő részletének archetipikus helyzetleírása: „ég alatt független / megfigyelő toronyban / lát az őrző / szem / fordulj befelé”. Lételméleti alapozottságú szubjektivizmus ez, amely persze történelmi élmények­ből táplálkozik. Létérdekű szubjektivizmus, mely azonban akkor leghitelesebb, ha ki­bújva az Ego légoltalmi pincéjéből, akár a negatív festés technikáját alkalmazva, az önmagán túlmutatót örökíti meg. Mándy költészetének időtálló megoldásai közül befejezésképp kettőt ajánlunk le­endő olvasói figyelmébe. Az egyik változat még a szigorúság fogalmával írható le: minden fölösleget kihagyni, s a versben csak a végső támpontokat hagyni meg. Főként verszárlataiban sikerült Mándynak ezt az ideált megvalósítania, például a következő, sírfelirat erősségűben: egy fal dőlt rám egy ország takard el orcád (Epitáfium 1956) vagy ugyanez, teológiai tematikával feljebb pedig a nemlét csúcsán lengve libanoni szélben szenvedés aranymetszete isten (Milena leveleiből <2>) Ezek a megoldások jelentik e költészetnek, saját önképe — önarckép, szigorú ikonosztáz - szerinti csúcsát. De van itt egy másik, egy mélyen elnyomott hang is, mely bár az imént kritizált lírai szubjektum legközepéből fakad, mégis, ki tudja miért, ma is érvé­nyesen szól. A nosztalgia hangja ez, annak legtisztább költői értelmében. Egy hang a múltból, mely nem panaszkodik, mégis megérint, mely magáról mesél, mégis ismerős, mely nem ágál, mégis panaszos, mely — a közhely határán inogva - újból és még mindig: költői. Olcsó, mint „a foncsorban a régi erdők / a halhatatlan nagy fasor”, mégsem rikító, olyan, amire csak egy szó van, s az is alig kimondható: szép. 829

Next

/
Oldalképek
Tartalom