Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 8-9. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Önarckép, szigorú ikonosztáz (Mándy Stefánia: Az ellopott történelem)
HORKAY HORCHER FERENC Önarckép, szigorú ikonosztáz MÁNDY STEFÁNIA: AZ ELLOPOTT TÖRTÉNELEM, VERSEK 1944-1992 Talán nem sértő, ha pontos: a magyar irodalom zárványai. Ahogy előlépnek fél évszázad termésével egy vékony (vagy sok vastag) kötetben. Elveszettnek hitt gyémántok, fel- fénylenek a hirtelen rájuk irányuló fényben. Az idő játékainak kitettek. Akiket ellopott a történelem, s most visszalop, s játssza, mintha mindig is itt lettek volna, köztünk. Holott talán valóban, itt is lehettek. Csak épp az évek. Korok, amelyekből végleg kimaradtak. Fel van adva a lecke a műkritikának: a művészetben az esztétika ítészeire hárul a történelmi igazságszolgáltatás feladata. Nehéz, de nem lehetetlen feladat. Nehéz, mert hol van ma már a mérce, amellyel a mű, születése pillanatában szembesülendő volt. Van-e jogunk egy más kor másfajta mércéjét — eltérő ízlésünk minden ellenkező híresztelés dacára szigorú esztétikai elvárásait — alkalmazni. De nem lehetetlen, mert mégiscsak művészetről van szó, amelyben valószínűleg van egy koroktól független, (majdnem azt mondtam, korok fölött álló) értékhierarchia, amivel a mű (születése körülményeit figyelmen kívül hagyva) szembesíthető. Ez az értékrend azonban igencsak magas követelményeket állít, s jellemzően akár a legbecsesebb morális, történelmi-politikai érdemeket és erényeket is felejti, amikor esztétikai ítéletet alkot. Mándy Stefánia kötete felfedezésszámba megy. De mi lehet annál izgatóbb föladat, mint egy mindeddig ismeretlen szerző életmű-tágasságú válogatott verseskötetéről véleményt alkotni. A kritikai tisztalap esete ez, amikor szinte semmiféle külsődleges tényező nem kell, hogy befolyásolja a recenzenst elsődlegesen esztétikai benyomásainak lejegyzésekor. Hallotta persze már ezt a nevet emlegetni ilyen-olyan összefüggésben, de most végre a versek, egymást erősítve, mégis magukban szólhatnak. Már a kötet formája is árulkodó. Fényes fehér lapon, nagy, kissé fenyegető fekete betűkkel a fölírás: Mándy Stefánia Az ellopott történelem, versek 1944-1992. S alatta a kiadói embléma: Lélegzet. A Tábor Ádám által sorozatszerkesztett Lélegzet Könyvek első darabja ez a verseskönyv, s e tény már bizonyos fokig betájol. Szerzőt és irodalmi irányultságot egyaránt. A Lélegzet élő irodalmi folyóirat, a nyolcvanas évek egyik legfontosabb irodalmi szerveződése volt; tagjait erős bölcseleti érdeklődés, teoretikus hajlam és bizonyos közösségi indíttatás jellemezte. Mándy Stefánia költészetéről ez a kulturális közeg is sokat mond. Méginkább segíthet egy előzetes tájékozódásban a címekben megidézett művészek és gondolkodók köre: többek között Böhme, Greco, Van Gogh, Rilke és Rozenzweig neve bukkan föl. Amennyit segíthet, épp annyira veszélyes is lehet egy ilyenfajta előzetes informálódás. Pont annak az előnynek a föladását jelentheti, ami a történelmi helyzet által teremtett tiszta lapnak köszönhető. Rögzítsük tehát először érzéki benyomásainkat. Mert Mándy Stefánia költészetének van érzéki teste is. A nyelvzene. E zenét elsősorban az ismétlések (hang, szó és sorismétlések) és variációk rendje építi, mondjuk mindjárt a legelső vers legelső két sorában: „az álom ál-tükör csak parttalan / kontúrtalan áramló vízmosás” (Karc). Az ismétlődések rendje szinte a népköltészethez közelíti e verszenét, miközben épp az érzékiségen keresztül képes absztrakt jelentéstartományok felé vezetni bennünket. 827
