Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 8-9. szám - Lőrinczy Huba: Pillantás az éjszakába (Márai Sándor: Válás Budán)

feleségének története, élete s halála csak ürügy itt, a kényszerű eszmélés katalizátora, s Kőmives, ki „nappali” világában „Nem emlékezik Fazekas Anna arcára” (10.), indirekt módon végül mégis bevallja: megesett, hogy mással szeretkezvén, „... az együttlét alatt élesen, világosan, félreismerhetetlenül felmerült előtte (...) Anna arca” (140.).

A Válás Budán nagyobbik hányada a narrátoré, kisebbik része a „párbeszédé”. A bíró múltjáról s az ominózus nap délutánjának és estéjének eseményeiről a történetmondó tájékoztat, némelykor beleolvadván hősébe (a szöveg e pontokon Kőmives belső monológjába tűnik át: 17. stb.), másszor viszont távolról, ironikusan pillantván reá (54. stb.). Az elbeszélői modalitás egyébként is sűrűn változik a regényben. A nagy „dialógus” éjszakáján módosul a helyzet. A narrátor fokozatosan kihúzódik a történetből, jelenlétét néhány — többnyire semleges — közlésre, futó reflexióra korlátozván. Ugyané megoldással későbbi Márai-müvek (így a Vendégjáték Bolzanóban) lapjain is találkozhatni, ámde ott még az itteninél is kevésbé értelmez és értékel az elbeszélői kommentár. A Válás Budán kísérleti stádiumában láttatja azt a regénymodellt, amelyet utóbb írt könyvek visznek tökélyre; Kőmives Kristóf történetének egynémely esen- dőségei nyilván épp az experimentálásból következnek. Nekünk úgy tűnik föl: e mű belső arányai nem a legszerencsésebbek. Szemben a Casanova-históriával, itt csakugyan indokolatlanul hosszúnak, túlméretezettnek tetszik a „bevezető”, kivált a bíró előéletének bemutatása. Nem szükségszerű, nem is gazdaságos ily terjedelemben ez a rész; az „éjszaka” megértéséhez aligha kívántatik ennyi „nappal”. S nem csupán aránytalan, didaktikus is egy kissé ennek okán a könyv. Márai fölöslegesen túlhalmozza a „nappal” baljós előjeleit — nyugtalanság, szorongás mindenütt: még a kutya is veszélyt szimatol (78—81.) —, olyannyira, hogy az „éjszakától” immár semmi jót sem várhatunk. A kelleténél átlátszóbb, kiszámíthatóbb így a regény hatásmechanizmusa. S végül, de nem'utolsósorban: Fazekas Anna figurája eléggé mondvacsinált, „esete” - épp extre- mitása miatt — nem meggyőző. Márai fölismerése - mily végzetesen meghatározhatja az életet egy-egy apróság, súlytalan ígéret — benne nem tudott sorssá lényegülni. Ürügyember, magyarázó ábra ő a műben, semmi több.

„Az éjszakának vége; kezdődik a nappal”? Ily egyszerű volna? Korántsem! A Válás Budán éppen arról beszél, hogy csakis az lehet ura „nappalának”, aki folyvást számot vet az „éjszakával” is.

(Akadémiai Kiadó - Helikon Kiadó, 1993)